Kovács Mira: Életem

 

Születtem 1927.január 4-én, Temesváron. Édesanyám Babonkon

született (Jugoszlávia). Nagyszüleimet szerencsém volt ismerni.

Nagyapám Kohn Sámuel, nagymamám sz. Klinger Elizabet. Nagyon

szerettem őket. Pancsován laktak, és nyaranként náluk nyaraltam.

Nagyapám termény-nagykereskedő volt. Anyukámnak volt egy bátyja,

aki tíz évvel idősebb volt nála. Anyukám iskolai végzettsége

kereskedelmi érettségi. Anyanyelvi szinten beszélt németül, azon kívül

természetesen magyarul, kicsit szerbül és egész jól franciául.

 

Édesapám Nyíregyházán született. Tanult foglalkozása optikus. De

miután édesanyámat feleségül vette, létesített egy nyomdát, ahol a

testvére, Laci volt a vésnök. Édesapámék heten voltak testvérek.

Leszármazottai Izraelben élnek.

Miután szüleim megházasodtak, először Aradon éltek (Románia). Ott

született meg a testvérem, Klári. Majd Temesvárra költöztek. Ott

születtem én. Apám inkább fiút szeretett volna, így haragudott is rám.

De nagyon jó bébi voltam, soha nem sírtam. Így lassan megszeretett.

Csúnya kisbaba voltam, hosszú fekete hajam volt, kék szemem. Anyám

is így mesélte, hogy valóban nagyon csúnya voltam.

Nagyon szép polgári lakásunk volt, minden megvolt, ami kellett. Apám

magyar állampolgár volt és, hogy Romániában élhessünk, mindig fizetni

kellett, hogy ott maradhassunk. De a magyar állampolgárságról nem

mondott le. Mindig azt mondta, ha meghal, magyar földben akar

nyugodni. 1934-ben tönkrement a nyomda. Apám nem tudott fizetni a

románoknak, így 24 óra alatt kiutasítottak Magyarországra. Ott hagytuk

a berendezett lakást, a holmikat ládákba csomagolta szegény

Édesanyám és lerakta egy speditőrhöz megőrzésre. Szóval feljöttünk

Pestre. Nagymamám előrejött, akkor már nagyapám nem élt. A fiánál,

anyám bátyjánál kapott egy szobát. Már akkor nagyon beteg volt

(szívbeteg). Egy fél évig voltunk Pesten, szörnyű körülmények között. Ez

idő alatt szegény szeretett nagymamám meghalt. Édesanyámat nagyon

megviselte ez a haláleset és az is, hogy a bátyja nagyon csúnyán,

méltatlanul viselkedett az édesanyjával és persze velünk is.

Anyám nagyon félt a nagyvárostól, már alig várta, hogy

visszamehessünk Temesvárra. Miután visszamentünk, szüleim egy szép

lakást béreltek, újra szépen berendezkedtek.

Ott kezdtem iskolába járni. Zsidó iskolába. De a román nyelv kötelező

volt. Harmadikos voltam, mikor 1935-ben ismét kiutasítottak. Másodszor

is tönkrementünk. Először Szegeden éltünk, majd Pestre költöztünk. A

Labda utcai elemiben végeztem a negyedik osztályt. A Garay utcában

béreltünk egy kétszobás lakást. Az Aréna utcai leány polgáriban

folytattam az iskolát. Természetesen a Klári is. Az iskola elég nehéz volt

számunkra, mivel addig románul írtunk, olvastunk román történelmet,

földrajzot tanultunk. Így sok pótolnivalónk volt. De szerettem ezt az

iskolát. Barátokra is leltem. Mindig én voltam a legkisebb az osztályban,

így állandóan pátyolgattak. Az osztálytársaim tanítottak meg úszni,

korcsolyázni.

Édesanyám nagyon önzetlen, ügyes, szorgalmas asszony volt. Jó

háziasszony. Csodálatosan sütött, főzött, ha volt miből.

Német nyelvtanítást vállalt gyerekeknek, és zsebkendő-vasalást,

adjusztálást. Sokszor éjjel is dolgozott. Ebből a pénzből taníttatott

bennünket harmonikázni. Egy ideig angoltanár is járt hozzánk. Így akart

kárpótolni minket, hogy nem tanulhattunk tovább.

Gyönyörűen cimbalmozott és énekelt. Ünnep volt nekünk, mikor játszott

és énekelt, ünnep. Anyám vallásos asszony volt. Soha nem mulasztotta

el a péntek esti gyertyagyújtást.

Édesapám bohém ember volt. Verseket írt. Szavalt, táncolt. Tőle

tanultam az első sztepp-lépéseket. Személyesen ismerte Ascher

Oszkárt (színész). Ebből a szempontból egy kicsit rá hasonlítok.

Imádtam táncolni, szerepelni. Izgő-mozgó gyerek voltam, még étkezés

közben is járt a lábam. Nem mondom, elég idegesítő lehettem. Anyámtól

örököltem a háziasságomat és még biztosan mást is. Egyik nap apám

elvitt Feleki Kamillhoz, illetve a feleségéhez, Fini nénihez. Beírattak a

tánciskolába, ahol tanultam szteppelni, színpadi táncot és akrobatikát.

Tehetségesnek tartottak. Nagyon szerettem oda járni. Fini nénivel

nagyon megszerettük egymást. Sokszor bevitt a szobájába és mesélt a

házasságáról. Végtelenül szerették egymást Kamillkával. Mindig így

szólította a férjét. Talán gyermekkorom legszebb évei voltak ezek.

Anyám meg ambicionálta, hogy tanuljunk zenét. Kaptunk egy

tangóharmonikát. Egy Benkő Pál nevű tanárhoz jártunk. A Bethlen téren

a templom szomszédságában volt egy kultúrterem, ott szerepeltem.

Apám írt nekem egy prológust, ez volt a megnyitó és a számok közötti

összekötő szöveget is ő írta és betanította nekem. Én voltam a

műsorvezető, és volt egy magánszámom is. Brahms ötödik magyar

táncára táncoltam egy magyar táncot. Nagy sikerem volt.

Visszatéve az iskolára. Bevettek a cserkészcsapatba. Nagyon büszke

cserkész voltam. Lelkesen jártam az összejövetelekre. Mikor felvettem a

cserkész-ruhámat, madarat lehetett fogatni velem, olyan boldog voltam.

Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig. Közeledett a második

világháború és ezzel együtt a zsidótörvények. 1941-et írtunk ekkor,

mikor is tudatták velem, hogy nem lehetek cserkész, mert zsidó vagyok.

Amit én akkor éreztem, azt nem tudom szóban kifejezni. Napokig sírtam.

Vigasztalhatatlan voltam. A tornatanárnőm félrehívott, tudatta velem,

hiába vagyok jó tornász, nem adhat jelest nekem, mert zsidó vagyok. A

német-tanárnőm az osztály előtt kijelentette, hogy ennek az osztálynak

az alja a zsidók. Voltunk 6-8-an. Ilyen világ volt akkor.

Miután 1942-ben befejeztem az iskolát, kitaláltuk, hogy gyermekruha-

varrónő leszek. Mindig vonzódtam a kisgyerekekhez. Gondolom azért

volt az, hogy még 14 éves koromban is szerettem babával játszani.

Varrtam ruhát a babákra, meg cipőt hulladék bőrből.

Találtunk egy helyet, Frisch Istvánnénál, Margit néninek hívtam. Elvállalt

tanulónak. Itt is jól éreztem magam. Volt egy fia, aki az Abonyi utcai

zsidó gimnáziumba járt. Egyből szerelmes lettem. A fiú, akit Ivánnak

hívtak, 8 évig hegedült már akkor gyönyörűen. Emlékszem, hazajött az

iskolából, ebédelt és utána legalább 2 órát gyakorolt. Mozart,

Beethoven, Csajkovszkij zenéjét ott ismertem meg. Később szervezett

egy zenekart. Ott a lakáson jöttek össze a fiúk és kitűnő zenét

játszottak. Klarinétozni napok alatt megtanult úgyhogy hol hegedült, hol

klarinétozott. Én meg munka közben a másik szobából hallgattam.

Nagyon jó matematikus volt. Mérnöknek készült. Villonról és Faludy

Györgyről tőle hallottam először. Ő olvasott fel nekem verseket.

Kialakult egy szép szerelem. De előtte voltam már szerelmes egy

Sommer László nevű fiúba. Ez elmúlt, de lesz még szerepe az

életemben. A tanulóidőmben kaptam egy kis fizetést, amit szépen

összegyűjtöttem, mert minden álmom egy bicikli volt. Mikor már 80

pengő összejött, Apám kiegészítette, és vett nekem egy használt

kerékpárt, úgy nevezett Höfer német gyártmányú biciklit. Minden

szabadidőmben a ligetben kerékpároztam. Amikor újra összespóroltam

egy kis pénzt, elvittem egy kerékpár-javítóba, ahol újjávarázsolták

nekem. Nagyon büszke voltam rá.

1943-ban Édesanyám elkezdett betegeskedni. Lefogyott, rosszul nézett

ki, járt az orvosokhoz vizsgálatokra. Anyám sejtette, hogy a baj súlyos.

Végül azt mondta az orvos, hogy kórházba kell menni, meg kell operálni.

Ez már 1944. februárban volt. Mielőtt befeküdt a kórházba, rengeteg

süteményt sütött. Azt mondta, nem tudja, hogy lesz-e még alkalom,

hogy süssön nekünk. A kórházba-menetel előtt az ölébe ültetett és azt

mondta: ezt a láncot nekem adja (amit még most is hordok), rajta egy

zománcozott négylevelű lóherével. Most is megvan. Klárinak meg a

brilliáns fülbevalót adta.(Az is megvan nálam). Mint utóbb kiderült,

anyukámnak végbélrákja volt. Műtét után két hétre meghalt

édesanyám. Ez március 4-én volt, pénteken. A kórházból egyenesen a

templomba mentünk Klárival. Ott kerestünk vigaszt. 17 évesen félárva

lettem. Azt hiszem, ebben a korban hiányzik legjobban az édesanya.

Anyám elvesztése még ma is fájó érzés. Olyan sok mindent

elmulasztottunk megkérdezni tőle, amit később szerettünk volna tudni,

de már nem volt kitől kérdezni. Nagy űrt hagyott maga után.

Életünklassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Én jártam a

varrodába. Klári is varrni tanult másutt. Apám is dolgozott. A háború már

anyakunkon volt. Mikor este megszólaltak a szirénák, szaladtunk le a

pincébe, a legszükségesebb csomagokkal. Ilyenkor jöttek a repülők és

bombázták a várost, az országot.Március 19-én megszálltak a németek.

Emlékszem ez egy vasárnapra esett. Apámmal hárman reggel Gödöllőre

utaztunk. Apámnak ott volt valami barátja. Hazajövet a Keleti

Pályaudvar tele volt rendőrökkel, német katonákkal.

Igazoltatták az utasokat. A zsidókat elfogták. Haza sem mehettek már.

Mi szerencsésen kicsúsztunk az állomásról. – Kezdődtek a

zsidótörvények. Elsőnek le kellett adnom, illetve be kellett

szolgáltatnom, a féltve őrzött biciklimet. Rábíztam valakire, hogy vigye el

helyettem, mert nem voltam képes elvinni. Aztán a rádiónkat kellett

leadni. Volt apámnak egy úgynevezett barátja, akinek mindent

elmondott. Szegény anyám, aki jó emberismerő volt, mindig mondta,

„Vigyázz, mert ez az ember nem őszinte hozzád.”  Apám politikai

verseket írt, ami elég rázós volt. Ezeket a verseket is felolvasta a

barátjának. Apám sejtette, hogy milyen világ vár ránk, ezért Klárit

elhelyezte társalkodónőnek egy nagyon jó családhoz. Ott is lakott. Így

ketten maradtunk. Egyik nap én már otthon voltam egyedül, mikor két

férfi bezörgetett hozzám. Azt mondták, hogy az államrendőrségtől

jöttek, házkutatási paranccsal. Feljelentették apámat, hogy fegyvert

rejteget. Az egész lakást feldúlták, csak azt nem értettem, hogy miért

lapozzák át a füzeteimet. (Keresték apám verseit.) Közben megjött

apám is holtsápadtan. Végül is nem találták meg a verseket, mert apám

eldugta a szén közé a szenes-tartóba. Tehát a barátja jelentette fel

apámat. Ezt megúsztuk. Úgy emlékszem, hogy májusban rendeletet

hoztak, hogy a zsidókat csillagos házakba kell költöztetni, és

mindenkinek sárga csillagot kell viselni. Minket az István út 38-ba

költöztettek. Egy kétszobás lakás belső szobáját kaptuk meg. Egy

szobabútort vihettünk magunkkal. A holmit két nagy ládába csomagolva

vittük el. A csillagos házból megszabott ideig járhattunk ki. A Frischéket 

- akiknél varrni tanultam - is ebbe a házba osztották be. A keresztény

lakók maradtak a házban, nem akartak elköltözni. Pedig módjukban állt

volna. Ezek nagyon rendes emberek voltak. Apám minden nap ment

dolgozni, de egyik nap hiába vártam rá, nem jött haza. Nem tudom, nem

emlékszem, hogy miből éltem, mit ettem akkor. Azt tudom, elmentem

romeltakarítási munkára. Talicskáztam. Ezért kaptam valami pénzt.

Hazajövet nem mindig, de meglátogattam a Klárit.

Október elején megjött apám. Megtudtam, az utcán kapták el és a

Pestvidéki Törvényszéken ült három hónapig. Nagyon boldog voltam,

hogy ismét együtt voltunk. Sokáig nem örülhettünk egymásnak. Október

második hetében bejöttek a nyilasok a házba, és minden zsidó férfit

összeszedtek és elvittek. Október 20-a körül megjelent egy plakát,

hogy minden zsidó nőnek 14-50 évesig be kell vonulni a KISOK  pályára,

három napi élelemmel, október 24-én. Volt egy hátizsákom, amibe

beraktam a 13 éves koromban kapott imakönyvet, szintén a

születésnapomra kapott, számomra gyönyörű első melltartós

kombinémat, világoskék és csipkés, aminek kimondhatatlanul örültem.

Ha kaptam valami ruhát, első az volt, hogy a tükör elé álltam, és vajon

mit csináltam? Táncoltam. Tulajdonképpen csak 2-3 ruhánk volt, de az

mindig rendes és tiszta. Édesanyám mosta, vasalta. De mi sohasem

voltunk elégedetlenek. Tisztában voltunk anyagi képességeinknek és

soha nem követelőztünk. Szóval, hogy még mit raktam a hátizsákba,

már nem emlékszem, de azt tudom, hogy elég nehéz volt. Akkoriban 44

kg voltam. Soha nem érdekelt különösen az evés. Tehát elmentem a

KISOK pályára, ahol több ezren voltak már. Mit ad Isten, ott a sok

ember között egymásra találtunk Klárival. Innen kezdődött az igazi

kálváriánk. Délután sorba állítottak minket és elindultunk a budaörsi

repülőtérre. Ott éjszakáztunk. A csupasz betonon aludtunk. Másnap

reggel indultunk tovább Gyömrőre. Természetesen mindig gyalog.

Gyömrőn egy iskolában helyeztek el. Ott egy-két hétig tankcsapdát

ástunk. Keretlegény őrködött felettünk. De az ásásnál csendőrök

ügyeltek arra, hogy rendesen dolgozunk-e.  A csendőrök nagyon

szívtelen, kegyetlen emberek voltak. Lóháton ültek, és onnan dirigáltak

minket, korbáccsal. Két hét után felpakoltak minket (közeledtek az

oroszok). A németek vonultak vissza. A keretlegényünk figyelmeztetett,

hogy ne álljunk szóba a németekkel. Az országút teljes szélességében

vonultak, mi meg az árokban mentünk. Zuhogó esőben délután

indultunk, egész éjjel mentünk, bőrig áztunk. Reggelre

Rákoskeresztúrra érkeztünk. Minden irányból jöttek a hozzánk hasonló

csoportok. Percenként puskalövést hallottunk. Itt vártak ránk a nyilasok

– csendőrök. Azt mondták, mindent adjunk oda. Gyűrűt, evőeszközt,

órát, kést. Ha nem adjuk be, lelőnek minket. Természetesen szót

fogadtunk. Volt olyan idős ember, akit a szemünk előtt lőttek le, mert

nem tudott lépést tartani. Mi emeltük be az árokba, nehogy rálépjenek.

Most már a félelem annyira belém ivódott, azt mondtam, ezt már nem

lehet elviselni. Úgy gondoltam, itt a vég, el fogunk pusztulni. Menet

közben lassan leeresztettem a hátizsákomat. Gondoltam, ha már meg

kell halni, a végére egy kicsit könnyítek magamon. Végigvonultunk

Pesten. Az emberek közül sokat leköpdöstek az utcán. Közben

felszedtem egy elhagyott hátizsákot. Ekkor jutott eszembe, hogy az

imakönyvemet is elhagytam a hátizsákommal. A születésnapomra

kaptam, az e fölötti fájdalom a szívemig hatolt.

Estére Albertfalvára értünk. Ott egy félig kész épület padlására

szállásoltak minket. Emlékszem, tyúklétrán kellett felmenni. Jó huzatos

volt. Az átázott ruhánktól fáztunk, éhesek voltunk, hisz előtte való déltől

nem ettünk. A talált hátizsákban volt egy kis kenyér és valami konzerv.

Abból ettünk. Aztán elnyúltunk és elaludtunk. Reggel arra ébredtünk,

hogy egy férfi kiabálja, hogy az István út 38-ból nincs itt valaki?

Képzeljétek, mint a mesében, ott volt édesapánk és a házból az összes

férfi. Egymásra borultunk hárman és úgy zokogtunk. Nem sokáig

örülhettünk egymásnak, mivel a nőket, illetve minket átvittek egy

gyárépületbe. Ha kinéztünk, a zárt rácsos kapun láttuk aput és a házból

a férfiakat. Kondérban krumplit főztek.

Ott ácsorogtunk a kapu előtt. Délben megkértük a keretlegényünket, aki

őrködött fölöttünk, engedjen át apánkhoz egy kis időre. És ez a jó

ember átengedett minket. Ott kaptunk egy pár hajában főtt krumplit. Ez

az állapot két napig tartott, aztán minket hajtottak tovább. Hol iskolába,

hol téglagyárba. Útközben még kétszer találkoztunk édesapánkkal.

Utolsó találkozáskor elfordult és sírt. Érezte biztos, hogy többet nem lát

minket. Én közben beteg lettem, tüszős mandulagyulladásom volt. Volt

egy keretlegényünk, aki felajánlotta, hogy elvisz a falujába. Meg akar

menteni. Van egy olyan kislánya, mint én vagyok. Megköszöntem

jóindulatát, de mondtam, hogy apámat is elvitték, és a testvérem is itt

van. Az ő sorsukkal én is osztozom. Mikor a lőrinci iskolába vittek,

utánam hozott egy kétkilós kenyeret és egy üveg bort. (Áldja meg az

Isten érte!) Ez nagyon sokat segített rajtunk. Aztán tovább hajszoltak

minket az óbudai téglagyárba. Itt már a nyilasok keze alá kerültünk.

Emlékszem téglából felrakott kis kuckókba tereltek minket. Ott aludtunk.

Éjjel ránk döntötték a téglákat. A téglagyárral szemben egy füves rét

volt. Ott sorakoztattak minket reggel. Mielőtt elindítottak volna,

megjelent egy autó, úgy emlékszem Wallenberg jött el. Kihirdették,

hogy a 16 év alatti gyerekek álljanak ki a sorból. Mindenki lökdösött,

hogy lépjek ki, 14 évesnek látszottam. Képtelen lettem volna elmenni és

otthagyni a Klárit. Nem tudtam, mit kezdjek az életemmel egyedül. –

Aztán elindultunk a bécsi országúton, napi 30 km-t mentünk étlen-

szomjan. Képzeljétek olyan éhesek voltunk, hogy a falukban, ahol

áthajszoltak bennünket, formálisan koldultunk.

Egyik faluban főztek egy nagy kondér bablevest és pénzért adták, hogy

honnan volt pénzünk, azt hiszem, szegény apámtól kaptuk. De ez a

bableves nagyon finom volt akkor. Aztán elérkeztünk Gönyübe. Ott egy

vontatóhajóra tereltek minket. Egy keskeny pallón kellett a hajóra

menni. Sokan ott lelték a halálukat. Beleestek a Dunába. Nem tudom, a

Klári hogy jutott át rajta, de hála Istennek meg tudta csinálni. Ez egy

rettenetes éjszaka volt. Elvesztettük egymást a Klárival. Azonkívül egy

lejtős részen kaptam helyet, és egész éjjel küszködtem, mert folyton

lecsúsztam. Reggel, amikor sorakozni kellett egymásra találtunk a

Klárival. Végül megérkeztünk Harkára. Ott a Tot szervezet felügyelete

alá kerültünk. Már lefogyva, betegen kerültünk oda. Istállóba helyeztek

el minket. A földön, szalmán feküdtünk. Mindennap kihajtottak minket

tankcsapdát ásni. Német birodalmi védelmi vonalat építettünk. Volt ott

egy zsidó orvos. Csinos, fiatal, vidám. Ő tartotta bennünk a lelket.

Később megtudtuk, hogy tarkón lőtték. Ott halt meg szegény. Aztán egy

idő után bevagoníroztak bennünket, és két nap vonatozás után

Lichtenwörthben kötöttünk ki. Ott egy gyárépületben helyeztek el

minket. Tiszta beton és vas volt az épület. 3 terem volt, egy nagy és két

kisebb.

A Klárival a nagy teremben kaptunk helyet (Ma is megvan az az épület.)

A vasoszlopok a helyiséget kb. 6 hajóra osztották. A betonra szalmát

szórtak, azon feküdtünk. A ruha, ami rajtunk volt, már elrongyolódott. A

lágerben kb. 1500-an voltunk. Hamarosan tetvesek lettünk. Reggelre

égett a testünk a vakarózástól. Kint a szabadban volt egy hosszú

vasvályú, ami fölött csapok voltak. A vizet reggel kapcsolták be. Az elsők

között voltunk, akik mentek mosakodni. Úgy égett a testünk a sok

csípéstől, hogy ugyan már hideg tél volt, de mi meztelenre vetkőztünk

és abban a jéghideg vízben megmosakodtunk. A befagyott csapokat a

kezünkkel melegítettük fel. Enni nagyon keveset kaptunk. Reggel fekete

vizet (kávé), egy fél szelet kenyeret, amit háromba vágtunk, hogy

délben és este is tudjunk egy falatot enni. Kaptunk még két deka vajat

és délben egy marharépa levest. Gusztustalan és ocsmány volt, de

megettük. Az ételt Wienerneustadtból hozták, ami 6 km-re volt tőlünk.

De amikor bombatámadás volt, nem szállítottak, így nem kaptunk

semmit. Volt egy fiatalasszony köztünk, aki gyereket várt. Nagyon várta

az egész tábor ezt a kis jövevényt. Azt mondtuk, ez lesz a Messiás.

Nem tudom honnan került elő pamut, kötőtű, tű, cérna, de mindenki

kötött a gyereknek kis ruhát, hogy legyen mibe öltöztetni. Aztán az

egyik éjszaka meg is született a kicsi. Egész éjjel nem aludtunk, úgy

izgultunk, hogy minden rendben legyen. Volt közöttünk egy orvos, aki

segített világra hozni. Az anya sajnos nem tudta táplálni a gyereket,

nem volt teje és a gyerek egy hét után meghalt. – A lágerben járvány

tört ki. Diftéria (torokgyík) Naponta nyolc halott volt. Nyolcszor álltunk

vigyázzállásba, hogy megadjuk a tiszteletet a halottnak. Aki nem volt

beteg, kijárt dolgozni. Egyszer én is kimentem futóárkot ásni. Azt

mondták, aki dolgozik, kap enni. Összefagyva kerültem haza este,

lázasan. A lágerparancsnokunk (Oberscharführer) nagyon gonosz

ember volt, mint minden SS. Egy nap nagyon unatkozott a

lágerparancsnok. Azt mondta, hogy aki valamit tud énekelni, vagy

bármilyen más produkciót, az bemehet hozzá és ad érte kenyeret. Na

gondoltam, én tudok szteppelni. Sokan elkezdtek gyakorolni, énekelni,

én meg elkezdtem összeállítani egy táncot. A szívem a torkomba

dobogott, úgy féltem bemenni az oroszlánbarlangba. Hála Istennek,

rám nem került sor.

Mellettem feküdt egy kolozsvári lány, Rózsi, aki egy vagány lány volt.

Egyik éjjel kiszökött a faluba ennivalóért. Mikor visszamászott a

kerítésen, elkapták. Már jó késő volt. A Scharführer az egész tábort

felkeltette, odahívott egy zsidó férfit és megparancsolta, hogy 25

botütést mérjen a fenekére, ha nem üti erőteljesen, akkor ő is kap 25

botütést. Ez előttünk történt. Mindenki sírt, de a Rózsi egy jajszó nélkül

kibírta az ütéseket. Csak akkor sírt, mikor a helyére vánszorgott. Ott

feküdt mellettem. Az egész feneke sebes volt, be is gennyedt. Csoda,

hogy nem kapott egy vérmérgezést. Napokig nem tudott mozdulni. De

hozott egy egész kenyeret, amiből mi is kaptunk egy darabkát. Volt egy

kántor a csoportban. Egy este elénekelte a Kol Nidrét. Szívszorító volt. A

lágerben kitört a flekktífusz járvány, amit én is megkaptam. Nagyon

magas lázam volt. Váltólázam is volt, aminek az a jellemzője, hogy este

hideglelés 40 fok láz, és reggelre semmi. A tífuszban is sokan

meghaltak. A háború vége felé tovább akartak vinni minket, de a falu

vöröskeresztes orvosnője nem engedélyezte, mivel nagy járvány volt a

lágerben. Nagyon sok minden történt még a lágerben, amit már nem

akarok leírni.

1945. ápr. 2-án reggel arra ébredtünk, hogy az SS-ek elszöktek. Az

orosz katonák elérték a táborunkat és felszabadítottak minket. Lovastól

jöttek be a táborba, mi pedig szabadok voltunk. Nem tudtam felfogni,

hogy mi történt. A falusiak kondérban krumplit főztek hajában. Abból

ettem 1-2 darabot. Szemben a lágerrel volt egy élelmiszer-raktár. Tele

volt mindenféle ennivalóval. De hála Istennek nem ettünk belőle. Volt,

aki marékszám ette a cukrot. Még aznap meghalt. Belül elégett. Ilyen

kiéhezetten nem szabad akármit enni. Én akkor 27 kg voltam és nagyon

beteg. Öten lányok, köztük a Rózsi is, elindultunk gyalog haza. Nagyon

nehezen Győrig gyalogoltunk. Útközben sokat szenvedtünk az

oroszoktól. Ezt nem akarom részletezni, csak egy epizódot írok le. Egy

este megérkeztünk egy vasúti indóházhoz. Se közel, se távol nem volt

senki és semmi. Teljesen elhagyatott hely volt. Kétszobás lakás teljes

felszereléssel, pincével, kamrával. Én rögtön lefeküdtem. Aki nem volt

olyan beteg, a Klári és a Rózsi nekiültek paprikás krumplit főzni. Este

halljuk, hogy jön valaki, hát egy orosz katona.

Rózsi a másik szobában feküdt. Az orosz egyből a Rózsihoz ment.

Elkezdtek beszélni oroszul – románul. Rózsi beszélt románul. Nagy

nehezen elment az orosz katona. Másnap reggel mondtam a lányoknak,

menjünk el innen, mert én nagyon félek. Ez a katona vissza fog jönni.

Rám szóltak, én vagyok a legbetegebb, maradjak nyugton. Mit ad Isten,

este megjött az orosz katona. Rózsi odaszaladt énmellém. A katona

lekapcsolta a derékszíját, fegyverét a párna alá tette, engem

elkergetett onnan. Én kimentem az udvaron levő budiba és ott

vacogtam reggelig. Az orosz katona nem érte el, amit akart. Rózsi

megúszta, felejthetetlen éjszaka volt. Reggel tovább mentünk.

Mikor megérkeztünk Győrbe, a hitközség udvarába, már ülni is alig

tudtam. Ott fertőtlenítettek minket. Volt ott egy zsidó férfi, látta, hogy

milyen rosszul vagyok, mondta, ő a családját várja haza, menjünk hozzá

egy pár napra, míg jobban leszek. Az ágyból már fel sem tudtam kelni.

Volt ott egy pár asszony is, főztek, de enni nem tudtam a láztól. Kihívtak

egy orvost. Azt mondta, be kell vinni a kórházba. A Klári térden állva

könyörgött, hogy ne vigyenek be. Így hát ott hagyott. Azt hiszem egy

hétig voltunk ennél a jó embernél, mikor is egy álmot láttam. Édesapám

eljött és egy fekete lakk táska volt nála. Kinyitotta és benne álltak

befőttes üvegek, tele befőttel. Másnap mondtam, hogy haza kell

mennünk, mert apu biztosan otthon van és vár bennünket. Így másnap

engem gólyaülésben kivittek az állomásra, mivel menni nem tudtam.

Beraktak bennünket egy vagonba. A házigazda adott nekünk 50

pengőt, hogy legyen nálunk pénz. Bizonytalan volt a vonatközlekedés.

Lehet, hogy egy-két napig tartott, amíg megérkezett a vonat a

Józsefvárosi pályaudvarra. Kiszálltunk, egy kőrakásra ültünk, ott

várakoztunk, míg jött egy férfi egy kétkerekű taligával. Megkértük, hogy

toljon haza minket. Így is történt. Odaadtuk neki az 50 pengőt, amit

kaptunk. Az István út 38-ban mikor megérkeztünk, épp nagytakarítás

volt egy földszinti lakásban. Kint volt egy fotel az udvaron. Abba

belerogytam. A lakók körém álltak, alig ismertek meg. Én sem ismertem

meg senkit. Ölben felvittek a negyedik emeletre. Elsőnek leöntötték a

fejemet petróleummal, hogy a tetű és serke kijöjjön a hajamból. Ez a

petróleum a nyakamon kiégette a bőrömet, hólyagos égési sebet ejtett.

Olyan gyenge voltam, hogy a takarót is nehéznek találtam. A házban

lakott egy orvos, az megvizsgált, azt mondta, már nem érdemes

kórházba vinni. 27 kg voltam, csont és bőr. Képzelhetitek milyen

állapotban voltam. Közben farkasvakságom is volt. Már szürkületben

nem láttam semmit. Mindennap más-más lakó hozott nekünk kis ebédet.

Sajnos szegény apánk nem várt minket, és soha többet nem is jött

haza. Apám nem volt egészséges. Akkor úgy mondták az orvosok, hogy

isiásza van, de most már tudom, hogy porckorong-sérve volt. Sokszor

volt kórházban, nagy fájdalmai voltak. Gondolom ő sem tudott lépést

tartani, és aki lemaradt, a csendőrök és a nyilasok minden további

nélkül lelőtték, mint egy kutyát. Nagyon röstelltem, hogy a ház lakói

tápláltak minket, de se pénzünk nem volt, senkink se volt, aki

gondunkat viselte volna. Nagyon lassan kezdtem talpra állni. Egyik nap

elhatároztuk, hogy lemegyünk a Bethlen térre jelentkezni a DEPO-nál.

(Zsidó hitközség). Ott rögtön kaptunk 1200 pengőt és minden nap

ebédet. Először csak úgy tudtunk menni, hogy fogtuk a falat, de napról

napra jobban ment a járás. Tífusz után kihullt a hajam. Majdnem kopasz

lettem, ez hozzá tartozik ehhez a betegséghez. Ahogy múlt az idő, szép

lassan visszanőtt. Mikor egészségesek lettünk, Klári elutazott

Romániába a rokonokhoz. Így egyedül maradtam. Elmentem Frisch

nénihez (Margit néni), akinél varrni tanultam, mondta, hogy van munka,

menjek vissza hozzá dolgozni. Vissza is mentem egy kis időre. Előtte

még elmentem Feleki Kamill feleségéhez (Fini néni) ahol tanultam

táncolni. Elmeséltem neki, mi történt velem. Azt mondta, tanít ingyen,

nem kell fizetni, csak menjek. De tekintettel arra, hogy nem volt családi

hátterem és a táncos szakmához feltétlenül kell, hogy valaki legyen

mellettem, és ráadásul visszaemlékeztem, hogy anyukám azt mondta,

hogy semmi szín alatt ne legyek táncosnő, így megköszöntem Fini néni

jóságát és elköszöntem tőle. Sajnos a deportálás alatt annyira tele

lettem félelemmel, és ezt a félelmet talán még ma is hordozom

magamban. Mikor megláttam egy egyenruhás férfit az utcán, bebújtam

egy kapu alá. Mindegy volt, hogy milyen egyenruha. Hivatalos helyre

még ma sem megyek szívesen (rendőrség), csak ha muszáj.

Egyik nap megkeresett Sommer László ifjúkori udvarlóm. Kérdezte

vissza akarok-e menni a régi lakásomba.

Azt hiszem tiszti egyenruhában volt. Mondtam, hogy nem, de erőszakkal

elkísért a Garay utcába. A lakásunkban egy több gyermekes

munkáscsalád lakott. Szegények úgy megijedtek, amikor meglátták a

Lacit. Azt mondták, visszaadják a lakást, de én nem kértem. Ott láttam

a maradék bútorainkat.

Aztán Laci elintézte, hogy egy Joint gyermekotthonba kerüljek. Ez egy

cionista otthon volt. (Habonim Dror) sok gyerek volt ott, akik

elvesztették a szüleiket. Én ott lettem madricha. Volt 10 kislányom, akik

nagyon ki voltak éhezve a szeretetre. Nem volt senkijük csak én és

ennek az otthonnak a melege. Mert nagyon szerettük ezeket a

gyerekeket. Ez egy 3 emeletes házban volt Zuglóban, a Bácskai

utcában. A földszinten volt a betegszoba, orvosi szoba, varroda és a

madrichák szobája. Az első emeleten volt az én kis csoportom 6 évestől,

a nagy lányok 9-19 évesig, a könyvár és a tanulószoba. A 3. emeleten

voltak a kis csoportos fiúk és nagy csoportos fiúk. A madrichok is fent

laktak.

Itt ismertem meg valamikor legjobb barátnőmet Metukát, aki Kanadában

él. Sajnos nagyon beteg. Úgy éltünk ebben a házban mint egy nagy

család. Az alagsorban volt a konyha és az ebédlő, ott főztek.

Emlékszem este, miután lefürdettem a gyerekeimet, lefeküdtek,

mindegyiket megpuszilgattam, eloltottam a villanyt és a sötétben még

addig meséltem, míg elaludtak. Tulajdonképpen nem is érdekelt, mi van

a kapun kívül. Ez a ház nekem védettséget adott és szeretetet. Erre

volt mindnyájunknak szüksége.

Tulajdonképpen felkészítettük a gyerekeket alijára (Izraelbe). Ezek

között a gyerekek között sokan élnek kint Izraelben. Sok gyereket

búcsúztattunk. Örültünk is, meg sírtunk is, mikor útnak engedtük őket.

Miután kiürült az otthon, a Szabadság hegyre helyeztek, ahol szintén

gyerekek voltak. Innen már lejártam dolgozni egy zsidó óvodába.

Egyúttal beiratkoztam a Huba utcai óvónőképzőbe, ahol jó eredménnyel

vizsgáztam. Így lettem óvónő.

Aztán később megismerkedtem nagyapátokkal. Egymásba szerettünk.

Nagy öröm és boldogság volt a lányom születése. Persze amikor ti

születtetek, elmondhatatlan öröm volt a számomra.

Nagyon sokszor, mikor rátok néztem, elszorult a torkom, sírni tudtam

volna, visszaemlékezve arra a másfélmillió ilyen ártatlan gyerek, akiket

elgázosítottak Auschwitzban.

 

Arra kérlek benneteket, ne legyen bennetek előítélet. Ne a vallásuk

után ítéljétek az embereket. Meséljétek majd el leendő gyerekeiteknek,

hogy a gyűlölet mire képes.

Ezt soha nem szabad elfelejteni!!!

 

Kézirat»