« Személyes történetek

Barta Ágnes: Ketten - Emlékek Dunaföldvárról és Ravensbrückből

Dunaföldvár

Dunaföldváron születtem, 1922. október 26-án, zsidó szülők

gyermekeként.

Anyám ortodox családból származott, kóser háztartást vezettek, de

anyám lány korában nem szerette, hogy különválasztották a húsos és

tejes ételeket. Egyszer véletlenségből összekeverte, amiből nagy

botrány lett, de attól kezdve nem vezettek kóser háztartást.

Apám nagyon szegény családból származott. Kilenc éves korában ki

kellett maradnia az iskolából, mert a nagymama hét gyerekkel maradt

özvegyen. A legkisebb héthónapos volt, a legnagyobb 13 éves. A

nagymama bátyja, akinek kis szatócsüzlete volt, azt mondta, segít

fölnevelni a hét gyereket, de a legnagyobb fiúnak ki kell maradni az

iskolából, és bemenni az üzletbe, hogy mire ő megöregszik, legyen, aki

átvegye az üzletet. Apám volt a legidősebb fiú kilencévesen, neki kellett

hát kimaradnia az iskolából. Amit ő nem kapott meg gyerekkorában, azt

tízszeresen próbálta nekünk, a két lányának megadni. Még ki sem

gondoltam valamit, már ott is volt.

Apám nem volt túl vallásos, csak a két főünnepet tartotta, akkor az

üzlet is zárva volt: Jom Kippurkor és Ros Hasanakor. Kedvenc

süteménye a flódni volt, a maceszgombócot is szerette, de nem

vezettünk kóser háztartást.

Zsidó elemibe jártam ugyan, de az elemi után már vegyes iskolákba.

Dunaföldváron a polgári volt a legmagasabb iskola akkoriban. Tizennégy

éves koromban apám megkérdezte, mit szeretnék inkább: magántanuló

lenni Pesten a Baár Madasban - vizsgázni kellett volna csak feljárni -,

vagy inkább nyelvet tanulni Bécsben, majd más európai városokban. Az

utóbbit választottam, de a sors - vagyis Hitler – közbelépett: csak egy

évet tudtam Bécsben tanulni.

Otthon természetes volt a zsidóságunk. Vegyes társaság járt hozzánk:

nem számított, ki zsidó, ki keresztény. Barátok voltak, csak az számított.

Bécs

Az 1936/37-es iskolai évet Bécsben jártam, de a következő tanévre már

nem engedtek el anyámék. Akkor már jöttek a hírek a hitlerizmusról.

Bécsben egy magániskolába jártam. Huszonnégyen voltunk összesen.

Nagyon jó nemzetközi társaság volt, összesen két magyar, a többiek

Németországból, Svájcból, Csehszlovákiából, mindenhonnan.

Jó életünk volt akkor, ott, nem éreztem honvágyat, a szüleim hiányát.

Természetesen karácsonykor hazajöttünk, anyámék is kijöttek

látogatóba. Bécs nincs messze.

Házasság - Válás

Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy anyámék nem engednek vissza

az 1937/38-as iskolaévre. Apámnak üzlete volt, be kellett járjak az

üzletbe, hogy  legalább arról tudjak valamit.  Sajnáltam, hogy nem

mehettem vissza Bécsbe, de a szüleimre nem haragudtam ezért, hiszen

nem ők tehettek róla.

Bécs után az üzletben dolgoztam tehát, aztán 19 évesen férjhez

mentem egy katolikus fiúhoz. Nagy szerelem volt, tánciskolai

ismeretség. Én 10 éves voltam, ő 21, amikor megismerkedtünk.

1941-ben kijöttek a zsidótörvények: akinek volt engedélye, hogy

vegyes házasságot kössön, az október végéig még megtehette, utána

már nem lehetett vegyes házasságot kötni. A vőlegényem könyörgött

apámnak, hogy pesti ügyvéd ismerősei révén szerezze meg a

diszpenzációt, hogy meg tudjunk esküdni.

Amikor anyámék elküldtek Bécsbe, azt remélték, hogy a távolság miatt

megszakad majd a barátság. De a szerelemnek nincs határa: jöttek a

levelek, a repülőn a virágcsokrok, ő maga is kijött látogatóba.  Hiába

óvtak anyámék, a  barátság tovább tartott.

Anyósomék mindent elkövettek, hogy szétszakítsanak bennünket.

Gyűlöltek engem zsidóságom miatt és áskálódásuk végül sikerrel is járt.

Az apósom főszolgabíró volt Baracson. Fogadtak egy üveg

pezsgőben, hogy sikerül szétszakítani bennünket. A sógorom kivett

három hónap fizetés nélküli szabadságot, hogy idegileg teljesen

kikészítsék a férjemet, hogy szakítsunk.

Teljesen titokban házasodtunk össze, Dunaföldváron a szülőkön kívül

senki nem tudta. Az esküvő után, mindvégig, amíg házasok voltunk,

hogy titokban maradjon a dolog, továbbra is külön laktunk. A férjem

minden nap kijött hozzánk, aztán hajnalban hazament. Ez így ment egy

évig. Nehéz elhinni, de ez történt. Azt gondoltuk, később esetleg el

tudunk majd költözni Dunaföldvárról, és akkor összeköltözhetünk. De a

férjem nem volt elég erős karakter ahhoz, hogy kitartson mellettem,

sikerült kikészíteni.

Az apósom, először megpróbált közeledni hozzám: azt akarta, hogy

formailag váljak el a férjemtől, hogy ne hátráltassam a karrierjét. Azt

ígérte,  majd ő megpróbál máshol állást szerezni a fiának,

elköltözhetünk, és a háború után újra összeházasodhatunk. Apámék

ellenezték: ha már férjhez mentem, ne váljak el, vélték.

1942-ben végül elváltunk. Nem tudom, mivel vették rá a férjemet, hogy

elváljon tőlem. Én rögtön elköltöztem Dunaföldvárról, túl nagy lelki teher

lett volna ott maradni a válás után.

Az egész életemet befolyásolta ez a borzalmas lelki trauma.

Már az elején megpróbálták megakadályozni. Amikor az esküvőnk volt -

titokban, Pesten - az apósom küldött egy táviratot a szállodába, hogy a

vőlegényem anyja öngyilkos lett, menjen azonnal haza. Nem volt igaz,

persze. Mindezt azért tették, hogy ne tudjunk megesküdni. Nagy

botrány volt, le kellett mondani az esküvőt. Aztán végül teljes titokban

esküdtünk, két tanú volt ott, más nem.

Akkoriban még létezett nőtartás, havi 200 pengő. Amikor elváltam, a

sógorom fölhívta apámat, hogy amennyiben 24 órán belül nem lesz a

kezében az írásbeli lemondásom a névviselésről és a nőtartásról,

kegyetlen bosszút áll. Figyelmeztette apámat, hogy mit jelent ez egy

zsidónak 1942-ben.

Apám följött utánam Pestre, könyörgött, hogy mondjak le mindenről. De

azok után, ahogy viselkedtek, nem voltam hajlandó.

Fényképészet - Budapest

Budapestre mentem, hogy szakmát tanuljak. Sétáltam az utcán,

gondolkodtam, mit tudnék elkezdeni. Először kerámiát akartam tanulni,

Kovács Margithoz szerettem volna kerülni, de nem vett fel tanulónak.

Ötvös munkára is gondoltam, de az sem sikerült. Jó helyen akartam

szakmát tanulni. A legtöbb helyen azt kérdezték: „Vallása?” 1943-at

írtunk. Volt egy ismerősöm, színházi fotós, ő vitt el Forrai Józsefhez,

ahol, mint fizető tanuló, elkezdhettem a fényképes szakmát.

Forrai maga is zsidó volt. Amikor munkaszolgálatos lett, a segédnővel

ketten vittük az üzletet. Kijárási tilalom idején a műteremben aludtunk,

hogy tudjunk dolgozni. Belevetettem magam keményen a munkába,

hogy egy kicsit ellensúlyozzam a korábbi sérelmeket és fájdalmakat: a

munkába temetkeztem.

Pesten albérletben laktam. Nem voltam teljesen idegen, voltak

barátaim.

A baráti köröm főleg zsidókból adódott. A férfibarátokat messze

elkerültem, a válás után nem akartam senkihez kötődni. Egyedül éltem.

A barátokkal jártunk színházba, moziba, társaságba, kirándulni. A

zsidókat ért szigorításokat nehezen viseltük, de a társaság, a baráti kör

összetartott.

1944-45

1944. március 19-én egy barátnőm esküvője volt a Bethlen téri

templomban. Anyám is feljött az esküvőre. A templomban tudtuk meg,

hogy a németek megszállták Magyarországot. Anyám rögtön azt

mondta, ennek az a következménye, hogy lezárják a határokat. Még

aznap hazament. Mi a nővéremmel Pesten akartunk maradni.

Amikor apámat internálták, szerettük volna anyámat is fölhozni, de ő,

ahogy legtöbben, azon aggódott, hogy mi lesz mindennel: a lakással, a

házzal. Nem jött el, és ez az életébe került.

A rokonok közül a deportálásból én jöttem haza egyedül. A nővérem

útközben megszökött, ő Budapesten volt.

Októberben, mikor Szálasi átvette a  hatalmat, megjelent egy plakát,

hogy jelentkezni kell a KISOK pályán. A nővéremmel együtt elvittek

bennünket Gödöllőre, onnan Isaszegre, ahol sáncásáson voltunk, nyilas

felügyelet mellett. Utána gyalogmenetben hajtottak bennünket egészen

Zürndorfig.

Felváltva kísértek csendőrök és nyilasok, őket állandóan váltották.

Futballpályákon töltöttük az éjszakákat. Egyáltalán nem tudom, mi adott

erőt, hogy kibírja az ember. Nem sejtettük hová visznek. Annyira

koncentrálni kellett az erőt arra, hogy túlélje az ember, hogy egyáltalán

ereje legyen, hogy nem törődött semmi mással, csak azzal, hogy

életben maradjon.

A vidékieket már júniusban elvitték. Apámat májusban. Azt, hogy holhalt meg, csak a felszabadulás után tudtam meg: Ebenseeben, egy

kőbányában. Anyámmal a templomban, az esküvőn találkoztam utoljára.

Budapesten lehetett hallani a gázkamrákról, de én nem hittem el. Nem

lehetett elhinni, hogy emberek ilyenre képesek. Annyira naiv voltam,

hogy nem tudtam elképzelni. A deportálás után azt mondtam, hogy

most már nem tudnak olyan borzalmat mondani emberekről, amit ne

hinnék el.

Kiss Edittel, későbbi jó barátnőmmel a KISOK pálya bejáratánál

találkoztam. Ismertem őt, háromszor vagy négyszer találkoztam vele

korábban. Az összeköltöztetésnél a nővérem melletti lakásban lakott.

Amikor a KISOK pályán újra találkoztunk nagyon megörültem az ismerős

arcnak. Első nap ellopták a hátizsákját, amit végül megtaláltunk, csak a

takarója hiányzott. Tudtuk, hogy futballpályákon leszünk elszállásolva

éjszakánként, és akinek nincs takarója, az megfagy, megfázik, meghal.

Azt mondtam neki: „Amíg nekem van takaróm, addig neked is van.” Így

kezdődött el a barátságunk.

A nővérem is velünk jött, egészen Süttőig. Ő minden nap leült az

országúton, és azt mondta: inkább lőjék agyon, de nem megy tovább.

Könyörögtünk neki, hogy jöjjön. Azt nem bírtam volna elviselni, ha őt ott

agyonlövik az úton. Süttő előtt, ahol már nagyon fáradt volt az egész

társaság, egy kétlovas kocsi megállt, a kocsis szólt a nyilasnak, hogy

pár embert elvisz, ha megmondja hová. Megrohantuk a kocsit, de

annyian, hogy a ló nem tudott elindulni. Akkor azt mondtam a

nővéremnek, hogy én tudok még menni, ő maradjon a kocsin és csak a

hátizsákomat vigye magával. Amikor Süttőre beértünk, a hátizsák le volt

téve az országúton, a nővéremet nem találtam. Tudtam, hogy

megszökött. Nem mertem keresni, mert féltettem az életét.

Később megtudtam, hogy történt. Két nyilas fölült velük a kocsira.

Hamar odaértek, és a  nyilasokat meghívták egy fröccsre egy kocsmába,

míg a csoportot bevárják. A kocsmáros volksbundista volt. Volt egy

16 éves lánya, aki megkérdezte a nővéremet, hogy miért sír. A nővérem

azt felelte, hogy  nem tud továbbmenni, nem bírja már. A lány

felajánlotta, hogy segít neki megszökni. Éjszaka elbujtatta a padláson

egy olyan kofáskosárba, amivel árut hoznak a piacra, és másnap

odaadta a papírjait, a ruháját, és kikísérte a vonathoz, hogy

visszajöjjön Budapestre. Az a kislány szöktette meg.

Izgultam, hogy életben legyen, hogy sikerüljön. Ezért nem mertem őt

keresni. Ha keresem, biztos, hogy megtalálják, és vége.

Edit 18 évvel idősebb volt, mint én. A deportálás alatt nagyon szüksége

volt az embernek arra, hogy érezze, valaki mellette van, és hogy

segíteni tudjuk egymást. Ha az egyik mélyponton volt, akkor a másik

volt erős, tartotta benne a lelket, aztán fordítva. Először én mentettem

meg az ő életét azzal, hogy takaró alatt volt, aztán a végén, a

felszabadulás után, ő mentett meg engem.

Zürndorfban vagoníroztak be bennünket, és november 22-én érkezett

meg a csoport Ravensbrückbe.

Ravensbrückben az átmeneti sátor a poklok pokla volt. Víz, WC nélkül, a

földön feküdtünk. Szörnyűséges bűz volt. Akkor éjszaka azt mondta

Edit, nem fog velem egy takaró alatt feküdni: hozott mérget magának.

Megígérte az orvosnak, hogy csak akkor veszi be, amikor úgy látja, az

élet nem megy tovább. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy ez

már nem élet. Hiába mondtam neki, hogy nem tudom egyedül

továbbcsinálni, ne tegye, ne hagyjon ott egyedül, vagy adjon nekem is

mérget. Azt mondta, hogy azt nem, és bevette a mérget.

Egész éjjel azt figyeltem, lélegzik-e még. Hajnalban elkezdett hányni.

Életben maradt. Érdekes módon erről soha többet nem beszéltünk.

Megtörtént és lezárult, de nem lehet elfelejteni.

Elvették az összes holminkat, és rongyokat adtak. Amikor egymásra

néztünk, kínunkban nevetni kezdtünk. Editnek szerencséje volt,

megmaradt a sícsizmája, nem tudom hogyan. Én egy vékony talpú cipőt

kaptam, ami aztán teljesen leszakadt. Egy nejlon- vagy rongydarabot

kötöttem föl, a végén már alig bírtam menni.

A sors azért mindig velünk volt. A Daimler gyárból jöttek emberanyagot

kiválasztani. Edit és én éppen vacsoráért mentünk a konyhára. Nem

találtak elég embert a munkára, így minket is odacsaptak az Appelhoz.

Mi még nem voltunk nagyon régen bent, még jobban néztünk ki. Az

első, akit kiválasztottak egy 17 éves budapesti kislány volt. A második

én. Odamentem az SS-hez és a német mérnökhöz, és mondtam, hogy

itt van az unokatestvérem is, engedjék meg, hogy ő is velem jöjjön.

Olyan döbbenet volt, hogy egy fogoly egyáltalán szólni merészel

hozzájuk, hogy megkérdezték, hol van. Intettem Editnek. Előlépett, de

borzalmasan nézett ki. Szürke volt, a bőr rászáradt a csontjaira.

Intettek, hogy nem. De Edit is föltalálta magát: azt mondta, tudja, hogy

rosszul néz ki, de engedjék meg, hogy megmutathassa, érez magában

erőt, hogy Németországért dolgozhasson. Kiválasztották őt is.

Így maradtunk együtt, ami nagyon fontos volt. Egyedül senki nem bírta

volna ki.

Nem tudták elviselni, hogy valami borzalmas munkát ne csináltassanak,

hogy ne kínozzák az embert. Naponta, reggel és este Appel volt, órákat

kellett mozdulatlanul állni a sorban. Ha valaki összeesett, nem volt

szabad segíteni. Mindenkinek hasmenése volt, akkor bezárták a

blokkajtót, és kívülről nevetve nézték kínlódásunkat, hogy nem tudunk

kimenni. A fürdőben, a zuhanyozóban, télen, miután beszappanoztuk

magunkat, kinyitották az ablakot, elzárták a vizet, mi pedig ott álltunk a

hidegben. Ez nekik szórakozás volt.

A Daimlernél dolgoztunk, nyolcan magyarok. Egy kis szobába kerültünk.

Óriási privilégium volt, mert mindenkinek saját priccse volt, nem

kettesével, vagy hármasával kellett aludnunk egy priccsen. Egy asztal is

volt a helyiségben és pad.  Asztal, pad és egyedül egy priccsen: mindez

most olyan természetesnek tűnik, de akkor nem volt természetes.

A művezetők civil mérnökök voltak, egy kivételével rendesek, ahol

lehetett, segítettek bennünket. Néha egy falat ennivalót is bedobtak a

szemétkosárba, és szóltak, hogy menjünk és vegyük ki. Minden nap

mondták, hogy már közel a front, tartsunk ki. Egyszer eltörtem egy

csavart. Szóltam a művezetőnek, aki azt mondta ne szóljak senkinek,

majd ő ebédidő alatt kiveszi. Ez szabotázsnak számított volna, amiért

agyonlőnek.

Már minden társunk mélyponton volt, amikor megbeszéltük Edittel, hogy

valahogy fel kéne rázni a társaságot. Elhatároztuk, hogy húsvétra

rendezünk valami kis ünnepséget, hogy embernek érezzük magunkat.

Ajándékot készítettünk egymásnak és egy héten keresztül a napi

fejadag kenyérből egy szeletet mindenkinek félre kellett tenni.

Feketekávéval a szeletekből kenyértortát csináltam. A művezetőktől

kaptunk kis karácsonyi gyertyákat, Edit akkor rajzolta az első sorozat

képeit: Lágerélet képekben címmel, amelyben  kikarikírozta az egész

helyzetet. A művezetőktől kaptunk papírt, színes ceruzát, a romok alól

rongyokat szedtem ki. Kaptunk ollót, keménypapírt is. Nyuszit csináltam,

a rongyokból zsebkendőt, a fehér papírból ollóval csipkét vágtam ki, az

volt a tányér. Mindezt azért, hogy emberek maradjunk, legyen erőnk

kitartani.

A lágerälteste kapta ajándékba a Lágerélet képekben című, bekötött

könyvet. Sírva fakadt. Azt mondta, szeretné ezt megmutatni az egyik SS

nőnek. Mondtuk neki, hogy ne tegye, baj lesz belőle. Mire ő: nem, nem,

ez nagyon rendes, meg fogja érteni.

Az SS nő első kérdése ez volt:

- Ki csinálta ezt?

- A magyarjaim.

- Túl jó dolguk van.

És öt percen belül kiraktak bennünket abból a kis helyiségből. Akkor is

megérte, mert egy kicsit embernek éreztük magunkat.

A gyárban egyszer az egyik művezető megpróbált közeledni, nem

engedtem. 

- Azért, mert német vagyok? – kérdezte.

- Elsősorban azért.

Aztán nyugton hagyott.

A felszabadulás után, hazafelé, az országúton kettesben ültünk Edittel,

éjjel. Az első két orosz katona… az egyik az Editet kapta el… a másik

engem. Utólag hallottuk, hogy az amerikai katonák ugyanezt csinálták,

csak legfeljebb adtak egy tábla csokoládét érte. Fiatal katonák voltak,

esetleg már évek óta a fronton. Utólag az ember próbál mentséget

találni.

Április közepén evakuálták a gyárat, mert már nem volt munka. Nem

csak a munka számított, korábban is, ha nem volt anyag, akkor

kihajtottak bennünket az udvarra, és télen a lefagyott vasakat ki kellett

szedni, kaparni valósággal, egyik helyről a másikra átvinni, és másnap

ugyanúgy vissza. Minden arra ment, hogy gázkamra nélkül is el tudják

pusztítani az embereket.

Amikor evakuálták a gyárat, visszavittek bennünket Saksenhausenba.

Ott figyelmeztettek, hogy a zsidókat elviszik Ravensbrückbe, ahol még

működik a gáz, és kivégeznek bennünket. Azt tanácsolták, szökjünk

meg.

Megszökni lehetetlen volt, mert lezárt vagonban szállítottak bennünket

tovább. Az életben maradásunk azon múlott, hogy már csak egy sínpár

volt működőképes, és az az egy sínpár hadiszállításra kellett, a mi

vagonunkat pedig félreállították. Három nap késéssel érkeztünk meg

Ravensbrückbe, az ottani gázkamrát előtte való nap robbantották fel. 

Akkorra már olyan fejetlenség volt Ravensbrückben, hogy a raktárakat,

ahol az elvett holmikat gyűjtötték, föltörték: a ruhák, takarók ott

hevertek az utcán. A ruha alá magunkra tekertünk egy-egy takarót, meg

pulóvert, persze észre sem lehetett venni, mert annyira vékonyak

voltunk. Amikor kimentünk a kapun, mindenkinek a kezébe nyomtak egy

háromkilós csomagot, amiben volt keksz, vitamintabletta, neszkávé,

tejpor és sóletkonzerv. Aki a sóletkonzervet megette, az meghalt. Nem

bírta a leromlott szervezet a hirtelen evést.

Elindultunk. Úgy 15 kilométerre Ravensbrücktől, már alig bírtam

vonszolni magam. Borzalmas fölfordulás volt, a falvak lakosai is

menekültek. Biciklin, gyerekkocsival, meg kis húzós kocsival vitték a

holmikat az erdőbe. Edit az utolsó ház mögé húzott, és megvártuk, amíg

elmennek. Ekkor már késő este volt, sötét is, keresnünk kellett egy

helyet, ahol elbújhatunk. Edit két faházat talált, egész közel

egymáshoz. Az egyik fáskamra volt, a másik – mint később kiderült - egy

méhkas. Ha a Jóisten nincs velünk, akkor a méhkasba megyünk be és

összeszúrnak a méhek. De velünk volt a Jóisten, én nem vagyok

vallásos, de azért hiszek. Oda mentünk be. Volt kekszünk,

vitamintablettánk, neszkávénk, tejporunk. Éjszaka a folyóból hoztunk

csajkában vizet. Kicsit békanyálas volt, de víz volt. Másnap Edit egy

forró feketét szeretett volna inni. Minden volt a fáskamrában, csak gyufa

nem. Edit kinézett a pici kis ablakon: katonák mindenütt. Kiment,

odalépett egy katonához, és azt mondta, hogy az erdőben van a beteg

gyerekével, nem tud egy pohár meleg teát főzni neki, mert nincs

gyufája. Sose fogom elfelejteni, egy összetört dobozt kapott, benne hét

szál gyufával.

És akkor főztünk magunknak egy feketét.

Egyszer csak lövedékek jöttek jobbról is, balról is. Füstszagot éreztem,

valami égett körülöttünk. Edit kinézett: a másik faház a földig leégett. 

Kijöttünk a faházból, berohantunk a közeli istállóba, ahol az állatok

üvöltöttek. Amikor újra csend lett, kijöttünk az istállóból is, és

bementünk a szomszédos házba. A konyhában, ahová beléptünk, az

asztal fehér terítővel meg volt terítve a katonáknak, még meleg volt a

tűzhelyben, hófehér kenyér, sült hús, uborka, feketekávé a tűzhelyen.

Elkezdtünk falatozni. Fehér kenyér… mikor láttunk mi olyat? És

egyszerre csak belövést kapott az istálló, beomlott a teteje, az összes

állat bent fulladt a füsttől. Ha akkor nem jövünk ki, ott pusztulunk mi is.

Féltünk, hogy a ház is belövést kap, kimentünk a ház mellé egy nagy

rétre. Vittünk magunkkal élelmet és vártunk.

Egyszer csak hangokat hallottunk: jöttek a katonák. Az első két kocsi

amerikai volt, aztán jöttek az oroszok. Akkor történt… Az első két

orosz… megerőszakolt bennünket. Már hajnalodott, bementünk a

házba, még volt melegvíz a tűzhelyen. Megmosakodtunk, én

beszappanoztam magam, és összeestem. Addig tartott az erőm.

A sors érdekes: amikor már nem érzed, hogy ott a puskatus mögötted,

elengeded magad. 41,2 fokos lázam volt, eszméletlen voltam. Edit azt

hitte, idegláz. Végül kiderült, hogy sokízületi gyulladás volt.

Akkor aztán ott voltunk hat hétig, amíg lábra nem tudtam állni. Három

hétig feküdtem magas lázzal, utána lábadoztam. Hat hét után Edit

elégette a csíkos holminkat, mondván: ez az életünk le van zárva.

Elkezdtünk tervezni. A táborban azt gondoltuk, hogy soha többé az

életben nevetni nem fogunk tudni. És csodálatosképpen elkezdtünk

nevetni.

Nagyon naivak voltunk. Azt gondoltuk, elmegyünk Berlinbe, a magyar

követségre, ahol rögtön kezünkbe adják az útlevelünket. Edit akkor

felhívja majd a férjét, barátait Pesten, akik majd eljönnek értünk. Vagy

esetleg megvesszük a vonatjegyet, azzal megyünk. Ezeket gondoltuk.

Közlekedési eszköz nem működött, Berlinig is nehéz volt eljutni.

Kaptunk egy írást az orosz kommandatúrától27, hogy katonai kocsik

felvehetnek bennünket hazaúton, kérik, hogy legyenek segítségünkre a

hazajutásban.

Így jutottunk Berlinig, a Brandenburgi Kapuig vittek.

A felszabadulás után a tábor közvetlen közelében élők azt mondták,

hogy egyáltalán nem tudtak róla, mi folyik ott. Akkor kitört belőlem a düh

és üvöltöttem, hogy ne mondjanak ilyet, mert látták a csíkos

csontvázakat, lehetett érezni a szagot, a gázkamra, a krematórium

füstjét.

A kocsi tehát kitett bennünket a Brandenburgi Kapunál. Egy hétig

voltunk Berlinben. Edit elment a polgármesteri hivatalba, és megkapta

az egy hónapra való élelmiszerjegyünket, ami olyan kevés volt, hogy

három nap alatt megettünk. Sört jegy nélkül is lehetett kapni, annyit,

amennyit akartunk.

Csodálatos módon a kávéházak nyitva voltak. A fodrászüzlet is, bár

szappant és törülközőt vinni kellett. Az utazási iroda is működött, de

jegyet nem árultak, csak a legbiztonságosabb útvonalat tudták

elmondani. Egy hét után keltünk útra. A cseh határnál egy német nő

akart csatlakozni hozzánk. Hallotta, hogy Prágába készülünk, ő is oda

igyekezett. Edit magyarul odaszólt nekem, hogy gyanús a nő, lehet,

hogy SS volt, hív valakit. Lehet, hogy tényleg az volt, mert mire Edit

visszajött egy rendőrrel, a nő eltűnt.

Prágában kiszálltunk, jegyet akartunk venni tovább Budapestre, de

senki nem akart velünk szóba állni se magyarul, se németül, se angolul.

Ha németül beszéltünk kiköptek előttünk, vagy leköptek bennünket.

Végül megtaláltuk a Magyar Vöröskereszt irodáját. Addigra már nagyon

kiborultam, kiabáltam. Kérdezték, hogy miért vagyok olyan izgatott, és

mondtam, hogy szeretnék végre hazakerülni. Útlevél kell, mondták. Hát,

mondtam, kifelé nem kérték az útlevelünket, akkor most hazafelé se

kérjék. Végül megadták a Vöröskereszt gyűjtőhelyének a címét, ahol

három napot töltöttünk. Orvosi vizsgálatra vittek, majd azt mondták,

egy csoporttal hazaindítanak.      

Rengeteg ember volt a pályaudvaron, a vagonunkat félreállították,

kiderült, hogy nem lehet tudni, mikor megyünk tovább. Ekkor elegünk

lett az egészből, szóltunk a vezetőnek, hogy mi egyénileg

hazamegyünk. Aláírtuk, hogy a vezető nem tartozik felelősséggel

értünk. Így kerültünk aztán egy hét alatt haza Budapestre Prágából.

Hazatérés

Már a vonaton érdeklődtünk, hallottuk, hogy Budapest elég romos.

Legelőször a Markó utcába mentünk, abba a házba, ahol Edit és a

nővérem is lakott.

Nehéz volt elkezdeni élni. Pár hét múlva vizes mellhártyagyulladással

kórházba kerültem. Háromszor csapoltak. Aztán jelentkeztem a

főnökömnél a fotóműteremben, és mondtam, hogy muszáj lemennem

Dunaföldvárra, mert apám egy testvérén kívül senki nem jött haza.

Tudtam, hogy senki az égvilágon nem jött haza. És akkor három évig

lent voltam.

Dunaföldváron az első ember, akivel találkoztam, azt kérdezte: jé, hát

maga életben maradt? Gondolhatni, hogy milyen érzés volt.

A nagybátyám beköltözött a szülői ház egyik szobájába, így aztán

megmaradt a ház. Borzalmas állapotban volt, mert a katonák istállót

rendeztek be benne. A szomszédban laktam egy jó ideig, amíg helyre

tudtam hozni annyira, hogy be tudjak költözni.

Apám, anyám nagyon jó kereskedők voltak, de nekem nem volt érzékem

az üzlethez. Nem is tudtam folytatni, így hát eladtam a házat, és

felköltöztem Pestre.

Szerencsémre a volt főnököm addig nem engedett el, amíg a

fényképészvizsgát le nem teszem. Nem volt gyakorlatom, nem bíztam

benne, hogy le tudok vizsgázni, de ő csak erősködött, hogy sikerülni

fog. Le is tettem a segédvizsgát és 1948-ban, az akkor alakult

Fényképész Szövetkezetbe kerültem, mint alapító tag. Így tudtam

elkezdeni az életemet.

Hosszú ideig nem akartam férfivel semmi kapcsolatot. A férjem, amikor

meghallotta, hogy megjöttem, jelentkezett és bocsánatot kért.

Próbáltam mentséget találni, de nem ment. Nagy szerelem ide, nagy

szerelem oda, ezt emberileg nem tudtam megbocsátani. Azután 12 évig

volt egy barátom. Nem akart nősülni és túl rigolyás volt, így 12 év után

azt mondtam: köszönöm, elég. Nem akartam idegileg újra tönkremenni.

A második férjemet elég későn ismertem meg, nagy korkülönbség volt

köztünk, 18 évvel volt idősebb. 15 évet éltünk együtt nagyon jó

házasságban. A halálos ágyán az volt az utolsó szava: „ha

megbántottalak, ne haragudj”. Azóta megint csak egyedül élek. Nagy

baráti köröm van hál’ istennek, úgyhogy nem érzem magam egyedül.

Emlékezés

1992-ig, amíg a Helmuth nem keresett meg, azt mondtam: ne

kérdezzetek, ezt senki nem fogja elhinni. Ha én nem túlélő vagyok, én

sem hiszem el. Mindig csak attól a perctől kezdve mondtam el, hogy mi

volt, hogy fölszabadultunk. Még Edittel sem, egymás között sem

beszéltünk róla. Azt mondtuk, hogy új életet kell elkezdeni. Lehet, hogy

mégis jobb lett volna, ha kibeszéljük magunkból, mert így éjszakánként

rémálmokból riadtam föl. Még most is előfordul. Mélyen betemette az

ember, de elfelejteni nem lehet.

Az egész életemet befolyásolta. Minden este hálát adok a Jóistennek,

hogy nem keseredtem meg, és el tudtam kezdeni egy új életet.

Legelőször ötven év után mentem vissza. Borzalmas félelem töltött el,

de úgy éreztem, hogy muszáj. És most már örülök, sok szeretetet

kaptam a fiataloktól kint is, az megint erőt adott. Nem vagyok

elégedetlen.

Nem tudom, hogy mi adott erőt a túléléshez. Mindig azt mondtam

Editnek, hogy túl kell élni, hogy erről hírmondó maradjon, hogy ez

megtörténhetett. És mégse tudtam beszélni róla, amikor megjöttem.

Egy ideig hetente találkoztunk, az a nyolc ember, akivel együtt voltam.

De állandóan a deportálásról volt szó. És akkor egy barátnőmmel

elhatároztuk, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, mert nem lehet úgy élni,

hogy csak ezzel foglalkozunk. Helmuth vett rá arra, hogy igenis, kell,

hogy maradjon erről nyom. És rájöttem, hogy igaza van.

Edit

Edittel való barátságom mindvégig megmaradt, csak a halál tudott

bennünket elszakítani. Ő 1947-ben a második férjével külföldre ment.

Levélben tartottuk a kapcsolatot. Egyszer találkoztam vele 1964-ben. 1966-

ban öngyilkos lett. Nem bírta földolgozni a deportálást. A képeit Helmuth

találta meg. Kiállításokat rendez belőlük Párizsban, Berlinben… több helyen.