« Személyes történetek

Kutas Péter: Amikor vért könnyeztek a fellegek... - Egy kisfiú emlékei a budapesti gettóból

Gyermek voltam, amikor a XX. század negyvenes éveire fordult a

naptár. A felnőttek állandóan visszatérő sóhaja ezidőtájt még egy

gyermeknek is feltűnő volt. Vajon mit hoz a jövő? – kérdezték először

aggódva, később kétségbeesetten a körülöttem élő felnőttek.

Akkor még - gondtalan gyermekként - azt hittem, hogy csak a

holnapokról van szó, mert a holnapok néha valóban problémákat

jelentettek. Kevés volt a kenyér, ritka volt a hús, az unokabátyáim

levetett ruháit szabták rám. Igaz, ez soha nem okozott problémát

nekem, mert számomra az is újnak számított.

1941-ben, négyévesen kezdtem megérteni, hogy nem a kenyér vagy a

hús miatt ülnek a felnőttek egyre többször komoran a nagy

ebédlőasztal körül. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy az elrévedő

szemek, az összeráncolt homlokok, a sokszor hosszú percekig tartó

könnyes némaság valami egészen mást takar. Kérdeztem őket, de

hiába. Mindig leintettek és mindig ugyanazzal: „Kicsi vagy még fiam!”

Ez a kijelentés akkor persze némi zavart okozott az öntudatomban. Volt

ugyanis két unokaöcsém, az  egyik alig több mint egy éves, a másik

mindössze néhány hónapos. Amikor kivételeztek velük, akkor azt

mondták, hogy nekem azt meg kell érteni, mert én már nagy vagyok.

Szóval kicsi is voltam, meg nagy is. De nem sokkal később azt is

megtanultam, hogy ez attól függ, fölfelé kell-e néznem, vagy lefelé. Egy

alig ötéves gyerek fejéből ez a gondolat teljesen logikusnak tűnt.

A család, amelybe beleszülettem és amelynek melegében felnőttem,

anyám családja volt: a Fülöp család. Ez a család olyan volt, mint sok

száz, vagy ezer zsidó család, amelyekben az öreg szülők még a

legszigorúbb vallási előírásokat is betartották, míg gyermekeik már a

modernizálódó XX. század szabadabb életformáját élték.

A Papa, a családfő, mesgiah volt egy kis gyülekezetben. Minden reggel

és minden este lement az Erdélyi utca 11. szám földszintjén lévő

kistemplomba. Elegen voltak, a minjen minden nap összejött, hiszen a

közelben volt a hírhedt Teleki tér, amelynek házaiban még sok hozzá

hasonló idősödő ember élt. Azért a Papa sem volt már „olyan”. Nem

viselt kaftánt, nem volt pajesza, de a cicesz ott lógott a testén minden

nap.

A Mama parókát hordott. 22 év alatt kilenc gyereket szült: hat leányt és

három fiút. Mind felnőttek.

Én már nem emlékszem rá, csak az életben maradott rokonok

elbeszéléseiből tudom, hogy egy Peszach esti széderen (utoljára 1938-

ban, mert 1939 tavaszán a Papa meghalt) a két szülőn kívül a kilenc

gyerek és párjaik, az akkor már élő öt unoka, valamint öt koldus ülte

körül az ünnepi asztalt. Összesen harminc lélek. És a Papa olyankor

sokat mesélt.

Sokszor jutott eszembe felnőtt éveim alatt, amikor már én tartottam a

széderestéket, hogy milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon.

Milyen csodálatos lett volna a Papa hangját hallani 40-50 év távlatából,

amint a bölcsek történeteit idézi.

Én voltam az ötödik Fülöp-unoka, a Mama kedvence: mert születésnapi

ajándék voltam neki: a 60. születésnapján születtem. Azután 26 éven

keresztül volt közös az ünnepünk.

A család számára a vészkorszak 1940-ben kezdődött. Először az

édesapám vesztette el az állását zsidó volta miatt, azután anyám egyik

bátyját bocsátották el. Mindketten a legkisebb Fülöp-fiú üzletében

kaptak munkát, hogy el tudják tartani a családjukat. Aztán 1942-ben

apámat behívták munkaszolgálatra.

Ötéves voltam akkor és éppen szanatóriumban voltam gyógykezelésen,

mert a sorozatos gyerekbetegségek következtében nagyon

legyöngültem. Mire hazakerültem, apám már nem volt otthon.  Soha

többé nem jött haza.

1943-ban a család több férfitagját (a lányok férjeit és két Fülöp-fiút) is

behívták. A harmadik fiú nem ment. Ismerőstől ismerősig vándorolt,

bujkált, egészen 1944. decemberig, amikor egy razzián lebukott. A

nyilasok elfogták és a Dunába lőtték.

A felnőttek minden nap a postást lesték. A Nagymama a fiaiért

reszketett, a lányok a férjeikért. Tudták, hogy mindannyian az orosz

fronton vannak és onnan nap, mint nap szörnyű hírek érkeztek. Aztán

jött az 1944-es év, a csillagos ház, a sárga csillag, a félelem és a

borzalmak ideje.

Ebben az évben, hétéves koromra véget ért a gyermekkorom. Sok film

és irodalmi alkotás született már a Második Világháború éveiről, a

holokauszt borzalmairól, de egészen más dolog látni és más megélni az

eseményeket.

Emlékszem 1944. március 19-ére, amikor a németek megszállták az

országot. Senki nem mert kimenni az utcára. Több napig nem volt

otthon kenyér, mert azok az üzletek, ahol mi, zsidók is vásárolhattunk,

nem nyitottak ki. Akkor már jó ideje kenyeret, lisztet, zsírt, tejet, vajat

csak jegyre lehetett - ha lehetett egyáltalán - kapni. Az említett

időszakban senki nem tudta beváltani az élelmiszer-jegyeket.

A németek 1944. márciusi bevonulását követően rohamosan csökkenni

kezdett a család létszáma. Az újpesti zsidók deportálásával került az

egyik haláltáborba anyám legkisebb húga, Ibolyka, legidősebb

bátyjának a felesége, Grün Lili és kislánya, Évi.

Rózsi, anyám legidősebb nővére egy napon egyszerűen nem érkezett

haza. Vége volt már a háborúnak, amikor egy asszony jött el hozzánk,

együtt vitték őket Auschwitzba.

Az  asszony  túlélte, anyám nővére gázkamrában végezte. Soha nem

tudtuk meg pontosan, mi lett a sorsa az unokanővéremnek, Évinek és

édesanyjának, Grün Lilinek. Mindezt csak sejteni lehetett.

  Alig két héttel később, április 5-én, a korábbiak után az újabb zsidó

rendeletet adtak ki. Ez minden zsidót - a gyermekeket is - sárga csillag

viselésére kötelezett. Soha a történelem folyamán nem aláztak meg

embereket ilyen aljas módon. Nem múlt el hónap, hogy ne léptettek

volna életbe újabb és újabb megszorításokat. A tömegpropa-ganda

reggeltől estig uszított. Zsidót bárki kirabolhatott, az nem számított

bűnnek. Zsidót bárhol megverhettek, azt nem büntette senki és később

bárki megölhette őket, az még hazafias cselekedetnek is számított. Sok,

magát „becsületesnek” tartó magyar kiírta az üzletére, hogy „Zsidót

nem szolgálunk ki!”.  Ha egy zsidó olyan merész volt, hogy villamosra

szállt, lerugdosták onnan, de előbb megvárták, amíg elindul a villamos.

Május közepén az egész országban megindult a zsidók összegyűjtése.

A vidékieket néhány napra egy-egy sebtében kijelölt gyűjtőtáborba

terelték valamely vasútállomás közelében. Onnan egyenesen a

haláltáborokba mentek a transzportok tömött marhavagonokban, víz és

élelem nélkül. A halálvonatok csak néhány kijelölt állomáson álltak meg,

ahol a halottakat kidobálták. Nem egy vagon volt, amelyben az emberek

fele sem élte túl az utat. Nem számított. A zsidókkal nem kellett

elszámolni.

Az embertelen módszerek nagyon sok jóérzésű embert felháborítottak,

a bátrabbak hangot is adtak ennek. A nemzetközi reagálás és a

felerősödött hazai hangok átmeneti meghátrálásra kényszerítették a

hatalmat. Ennek köszönhetően a Budapestről induló deportálás üteme

jelentősen lelassult. Nagyon sokan ennek a pillanatnyi megtorpanásnak

köszönhették az életüket. Én - számtalan egyéb „szerencse” mellett –

talán ennek is. Mert abban az időben életben maradni csak óriási nagy

szerencsével lehetett.

Június közepén kijelölték az úgynevezett csillagos házakat és ezekbe

zsúfolták a város maradék zsidóságát. Egy család legfeljebb egy szobát

lakhatott, de ha nagy volt a körzet és kevés a kijelölt hely, több

családot is összezsúfoltak.

Emlékszem, hogyan vándoroltunk. Voltunk a Hollán utcában, a Pozsonyi

úton és végül Margit néném Népszínház utcai lakásában kötöttünk ki, a

Népszínház utca 59-ben, a páratlan oldal utolsó házában. A családból

majdnem mindenki, akit addig még nem deportáltak, ott volt.

Elérkezett 1944. október 15-e. Nekem akkor arról volt nevezetes, hogy

aznap lettem 7 éves.

Akkor még nem értettem a család rettegését. Két nap múlva

megértettem.

1944. október 17-én a Népszínház utca 59. számú ház borzalmas

pogrom színhelye volt. Házparancsnokunk, bizonyos Molnár, nem volt

zsidó. Szolgálati fegyverével egy nappal korábban az ablakából lelőtt

egy nyilast, majd bejelentette, hogy a zsidók tették.

Korán reggel nyilasok és németek özönlötték el a házat. Mindenkit

kizavartak a lakásokból. Mindenki vitt valami csomagot, hiszen azt

hittük, hogy deportálni fognak bennünket. Nem úgy történt.

A csomagokat a kapualjban le kellett dobni. A nőket és a gyerekeket a

szemben lévő ház előtt sorakoztatták föl, a férfiakat a ház udvarán.

A férfiak között ott volt egy nagybátyám, Steinkohl Márton, anyám

nővérének a férje. Három nap eltávozást kapott a városi

munkaszolgálatból. Ez volt a harmadik napja otthon. Köztük volt

legidősebb unokabátyám is, a 19 éves Ádler László, a Rabbiképző

Szeminárium hallgatója. Huszonkét férfit gyűjtöttek össze a ház

udvarán, aztán kivezették őket és egyesével mindegyiket tarkón lőtték.

Akkor értettem meg egy életre, hogy mit jelent, amikor az ember állattá

aljasul.

Kitörülhetetlenül megjegyeztem!

A nőket és a gyerekeket a Tattersahlba terelték. Két napig voltunk ott

étlen-szomjan, amíg a magyar katonák kinyitották a kapukat, és

mindenki hazamehetett.

Otthon soha el nem felejthető látvány fogadott: a kapualj és a földszint

iszapos volt a vértől. A zokogás, a jajveszékelés az eget ostromolta.

A nagymama nyolc napig egyetlen szót sem szólt. Csak ült egy sámlin

megszaggatott ruhájában és szeméből némán patakzottak a könnyek.

Mindenki sírt, csak a nagynéném Margit, nem. Ő végignézte a férje,

Steinkohl Márton halálát. Nem sírt. Valami elszakadt benne.

Évtizedek múltak el az életében, kihűlt a szíve és nem tudott

felmelegedni, csak nagyon-nagyon sokára, amikor a kislányom, Csilla

beszélni kezdett. Az ő csodálatos varázsának az a hideg szív sem

tudott ellenállni. Csilla aranyozta be életének utolsó éveit.

Novemberben kijelölték a budapesti gettó területét. Ide akarták

bezsúfolni a fővárosban még megmaradt zsidókat. Kiürítették a csillagos

házakat, és lakóit részben deportálták, részben a gettóba zsúfolták.

Maradtak azonban olyan diplomáciai- svájci, vagy svéd - védettség alatt

álló házak, amelyben külföldi menlevéllel rendelkezők laktak.

Az egyik ilyen ház volt az úgynevezett Üvegház a Vadász utca 29. alatt.

A ház utcai homlokzatát üveg borította, erről kapta a nevét. Egy zsidó

üveg-nagykereskedő háza volt, amelyet a svájci követség vett meg és

nyilváníttatott védetté. Innen indultak naponta haluc fiatalok a város

különböző pontjaira, ahol a nyilas hordák pusztítottak és nem egyszer

sikerült egész transzportokat megmenteniük. A családunkban két

unokatestvérem is nekik köszönheti az életét.

Ezek a védett házak ideig-óráig menedékül szolgáltak, de lakóiknak

napjai ott is teljes bizonytalanságban teltek. Soha nem tudhatták, hogy

mikor tör rájuk a nyilas csürhe, amelyeknek a háború végóráiban már

semmit sem jelentett a svájci vagy svéd menlevél.

Akik a védett házakon és a gettón is kívül maradtak, azoknak bujkálniuk

kellett, mert ha elkapták őket, azonnal végeztek velük. Minden nap

indultak menetek a Duna alsó rakpartjára. Kettesével, hármasával

kötözték össze a levetkőztetett embereket és minden megkötözött

csoportból egy embert fejbelőttek, az pedig zuhantában magával

rántotta a többit is a jeges Dunába.

December 5-én lezárták a gettót és megkezdődött az utolsó stáció. Mi a

Síp utca 5-ben voltunk.  Egy szobában laktunk anyámmal és a húgával

(Lili néném), a Dunába lőtt nagybátyám feleségével (Magda) és két

unokatestvéremmel (Fülöp Gyuri, akkor 11 és Fischer Tibi, akkor 3 éves).

Rajtunk kívül más családokat is bezsúfoltak oda. A gettóban olyan

zsúfoltság volt, hogy mindenkinek csak egy fekhely jutott a padlón.

Bútorok nem voltak. A WC-t nem lehetett használni, mert nem volt víz. A

pince egyik oldal-ágában ástak egy latrinát és mindenki oda járt. Ennek

következtében a pincében állandóan irtózatos bűz terjengett.

A gettó a borzalmas körülmények ellenére menedékhely volt. Bár az

eredeti terv szerint, a gettóba zsúfolt zsidókat is likvidálni kellett volna,

a hatóságoknak erre már nem maradt idejük. December 26-án bezárult

az ostromgyűrű Budapest körül és megkezdődött a főváros ostroma.

Nem lehetett többé transzportokat indítani.

A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat - a

nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a

gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek

csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos.

A falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a

bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (addigra már nagyon sok

magyar katona dezertált a hadseregből).

Gátlástalan rablás folyt, és ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen

szöktek meg az összerabolt vagyonnal. Csökkent a létszám és végül

még a gyerekkorú fiúkat is besorozták „a haza védelmére”.

Benn a gettóban nemcsak a fegyverek gyilkoltak, hanem az éhség és a

járványok is. A németek a Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan

lőtték a gettó területét is. Sokan pusztultak el a belövésektől, de a

vérhas és a tífusz is rengeteg áldozatot szedett.

Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki megbetegedett, az

halálra volt ítélve.

A zsúfoltság kedvezett a járványok terjedésének. Minden nap

összeszedték a halottakat és kitették őket a ház elé az úttestre.

Minden nap jött a halottszállító kocsi. Emberek húzták, emberek tolták

és szedték össze a testeket az utcáról. A gettó halottait a Klauzál téren

gyűjtötték össze, ahol valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott

testtömeg.

De nem csak gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük

kockáztatásával próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön,

rokonokon, barátokon. A magyar katonák között is többen voltak, akik

segítettek. Leveleket vittek és hoztak, élelmiszert csempésztek be a

gettóba. Az élelem az életet jelentette. A maroknyi főtt krumplihéj

fejedelmi ebédnek számított. A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga

volt a mennyei élvezet.

Hogy honnan akadt néha az a kenyér-szerű valami, sosem tudtam.

Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett enni, hogy

egyetlen morzsa se vesszen kárba.

Apám családjában több vegyes házasság is volt. Egyik húga egy

keresztény asztalosmesterhez ment feleségül. Az ő jóvoltából nekünk

néha valódi „csemege” is osztályrészül jutott. Ennek az embernek,

Zohna Györgynek, Gyurka bácsinak az emlékét amíg élek megőrzöm.

             Sötétedéstől kezdve kijárási tilalom volt elrendelve. A plakátok

még a háború után is sok helyen virítottak a házfalakon hirdetve, hogy 

„…aki civil a sötétedés után az utcán találtatik, felkoncoltatik…”

Gyurka bácsi  - így nevezte mindenki - levelet csempésztetett be a

gettóba Anyámnak, amelyben azt írta, hogy egy-egy éjjel eljön majd a

gettó-falhoz és élelmet hoz. A mi házunk végénél állt a gettó Síp utcai

fala. Éjjelente a szélső lakásból lesték, jön-e. És Gyurka bácsi eljött!

Nem is egyszer! Elképzelhetetlen, hogy mekkora bátorság kellett ehhez.

Gyurka bácsi a Romanelli utcában (ma Illés utca) lakott, túl a Kálvária

téren, már majdnem a Füvészkertnél. Ahhoz, hogy a Síp utcába érjen, át

kellett vágnia a pesti oldal legtöbbet bombázott és lőtt útvonalain, ki

kellett kerülnie az őrjáratokat és mindezt farkasordító hidegben és

koromsötétben, mert akkor már nem volt közvilágítás. A szélső ablakból

kötelet engedtek le hozzá és Ő rákötött egy kosarat, amely tele volt

élelemmel. Hogy honnan szerezte, amikor a körülzárt városban

mindenki éhezett, soha nem derült ki.

Az én szememben Gyurka bácsi, a nagybátyám, volt a mesebeli hős.

Amikor sokkal később, már jóval a háború után egyszer rákérdeztem,

kissé érdes hangján keményen leintett.

- Az kötelesség volt és ne essék többé szó róla! – mondta.

Ez a néhány sor állítson emléket Neki azok szívében, akik ezt

elolvassák.  Mert Zohna György, Gyurka bácsi, a nagybátyám, a

legnagyobbat tette, amit ember akkor tehetett. Életét kockáztatta, hogy

segítsen a bajban.

A Hősöknek áldassék emlékezete, mondja az Írás. Úgy legyen!

December végétől, amikor a szovjet csapatok körülzárták a várost,

állandóvá váltak a bombázások, Budáról a belövések. Már csak a pince

nyújtott valamelyes biztonságot. Mindenki leköltözött tehát. A városban

állandóan szóltak a fegyverek. Az orrunkat sem mertük kidugni az

óvóhelyről. Néha egy-egy felnőtt kimerészkedett a hírekért, amelyek

házról-házra jártak az utcán. Nem tudom, hol volt a hírek forrása, talán

a Hitközségen, de arra emlékszem, hogy a visszatérők suttogva hozták

a legfrissebb híreket, amelyek arról szóltak, hogy hol tartanak az

oroszok, mikorra várható, hogy ideérnek.

Félelemmel vegyes várakozással teltek ezek a napok. Mindenki

emlékezett azokra a plakátokra, amelyekkel a németek és a nyilasok

teleragasztották a várost. Utólag visszagondolva, nevetséges és

primitív volt ez a propaganda, mégis félelmet ébresztett az oroszokkal

szemben. Volt például egy plakát, amelyen egy ember egy

röpcédulát fog és közben leválik a karja. „Ne érj hozzá!”- hirdette a

felirat. Egy másik plakáton emberevő farkasként ábrázolt orosz katona

szerepelt, a pofája tiszta vér és vicsorgott. Felirata valami olyasmi volt,

hogy ha nincs élelem, embert esznek.

Volt persze ellenpropaganda is. Sokszor szórtak le röpcédulákat,

amelyeken ellenállásra, szabotázs-akciókra buzdították a lakosságot a

németek ellen. Közben szüntelenül ropogtak a fegyverek, hullottak a

bombák, remegtek a házfalak és rettegtek az emberek.

1945. január 18-án reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs

asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia

pár évvel volt idősebb nálam.

Amikor fölmentek, ez a fiú - mindig is engedetlen volt, emlékszem -

engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal

lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó

mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg

a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak

kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház.

Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a

pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik

nagynénémnek.

 - Ilonka nincs többé!

Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs

többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a

Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az

ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve

a falat. És megölve az Édesanyámat!

Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé

teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már

nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó

meredt rám a borzalom néma tanújaként.

Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már

megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás

hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél

szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott

tovább a Wesselényi utca felé.

1945. január 18-át írtunk. Felszabadultunk!

Anyám ott nyugszik a gettó halottai között a Dohány utcai zsinagóga

kertjében, sok ezer testvére között. Jeltelenül. Apám Ausztria földjében,

egy Wels nevű város környékén valahol.  Szintén jeltelenül.

Örök béke szálljon nyughelyük fölött!

47 évvel később, 1992-ben jutottam el először Izraelbe. A Jad-

Vashemben álltunk az örökmécsek pislákoló lángjai fölött, szólt a

gyászének – és bennem akkor újra felszakadt a régi seb. Fojtott a

torkom, zakatolt a szívem és megállíthatatlanul csordultak ki könnyeim.

Megfoghatatlan mélységek nyíltak meg csukott szempilláim mögött és

éreztem, amint elborít az emlékezés. Újra hallottam fülemben a

becsapódó akna irtózatos robaját, mint már annyiszor az elmúlt fél

évszázad alatt.

Hogyan tud egy seb ennyire fájni még oly sok idő után is? – Vagy csak

én vagyok ilyen? Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít –

nem igaz! A lélek sebei gyógyíthatatlanok.

Rengeteg szeretet kaptam felnőtt életem folyamán az én imádott

feleségemtől, csodálatos gyermekeimtől – de azt a sebet nem tudták

begyógyítani. Nem az ő szeretetük volt ehhez kevés – az én lelkem

sebe az, ami túlságosan mély.

Hol voltál akkor Isten? – szakadt ki belőlem ott a fájdalom és csengett a

fülemben és zakatolt a bensőmben napokon át. És ami bennem ég, az

kitör és abban a kitörésben harmóniává csendesül. Gyerekkorom óta így

van ez.

Akkor is így történt. A lelkem megbékélt. A szavak harmóniája

lecsendesítette a lélek háborgását.

Hol voltál Isten, mikor jajgatott a Föld,

hol voltál Isten, mikor vérzett a Néped,

hol voltál, mikor hozzád könyörögve

százezernyi testünk porrá égett,

hol voltál, mikor a szívek megszakadtak,

mikor korommá feketültek az egek,

mikor borzalomba bénultak a lelkek,

mikor vért könnyeztek a fellegek,

hol voltál akkor Te Isten? – Hol voltál?

A lelkem megbékélt. De meddig vajon?

1944 elején még huszonhét lelket számlált a Fülöp család. 1945

januárjának végére tizenegyen maradtunk: három Fülöp-lány, egynek a

férje és hat unoka.

A Mama hat gyermekét és két unokáját siratta el.

Aztán 1956-ban szétszóródott a család. A Mama 1964. márciusában

ment el, napra pontosan 25 évvel a Papa halála után.

Az utolsó napon még ott voltam nála a kórházban.

Hív a Papa – mondta – most már mennem kell.

És másnap reggel nem ébredt föl.

Az utolsó Fülöp-lány 2001-ben, 87 éves korában tért meg őseihez.

A család, bár szétszóródva, de tovább él. Az egykori Fülöp unokák, akik

ma már maguk is mind nagyszülők, kiteljesítették a családot. Párjaikkal,

gyermekeikkel és unokáikkal együtt 59-en vagyunk. 17-en itthon, 16-an

az USA-ban és 26-an Izraelben. Sokfélék lettünk, de összeköt minket a

kitörölhetetlen múlt.

Mi unokatestvérek rendszeresen találkozunk, ha nem is minden évben.

A gyermekeinknek már nincs mindig közös nyelvük. Az unokáink pedig

már alig, vagy egyáltalán nem ismerik egymást. Talán ez így

természetes. De a Papa és a Mama génjei ott dolgoznak bennünk,

gyermekeinkben, unokáinkban és majd tovább, míg világ a világ. És akik

majd közülük fogékonyak lesznek rá, tovább viszik azt a szellemiséget,

amelyet mi adtunk át, megörökölvén a minket megelőző sok ezer

generációtól.

És sokan lesznek közülük, akik hittel mondják majd tovább:

- S’má Jiszróél … - Halljad Izrael!

Az időt pedig, amikor vért könnyeztek a fellegek, megörökíti a

történelem.

… azt kérditek miért?

Miért van szükség ilyen írásokra, amikor ma már a Holocaustnak

emléknapja van?

Miért, amikor a világ demokratikus államaiban rendszeresen

megemlékeznek a XX. század közepének borzalmairól ?

Miért, amikor olyan művek jelentek már meg, mint Randolph L. Braham:

A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon c. műve,  amely

több, mint 1300 oldalon dolgozza föl a magyar zsidóság tragédiáját és

amelyhez fogható monumentális mű szinte elképzelhetetlen ?

Hát azért, mert a hiteles történelmi munkák csak a népirtásról szólnak,

de sehol nem szerepel bennük az, hogy a nyolcvanéves Keller bácsit a

szakállánál fogva húzták végig a Nagyfuvaros utcai templom padsorai

között.

Azért, mert a legátfogóbb műben sem szerepel, hogy Ádler László 19

éves rabbinövendéket tarkón lőtték a Népszínház utcában, 1944.

október 17-én.

Azért, mert el kell mondani, hogy egy „Jiddise Mame”, aki még a 70. évét

sem töltötte be, hat gyermekét veszítette el és ebből csak kettőt tudott

eltemetni. Négy gyermekének teste a krematóriumok füstjét festette

feketére. Őket csak elsiratni tudta.

Azért, mert csak a személyes tragédiák képesek megérinteni igazán az

új generációkat, akiknek történelmi feladata az emlékezés.

Azért, mert az Idő a feledésnek dolgozik. Ezért nem lesz soha

fölösleges megszólaltatni a személyes emlékezet hangjait!