Felvidéki magyar visszaemlékezések
"Tiltakozni nem tiltakozhattunk..."
Felvidéki magyar visszaemlékezések
A csehszlovákiai magyarokat sújtó jogfosztások, kényszertelepítések a kisebbségi közösség
történeti tudatában, nemzeti identitásában máig meghatározó jelentõségû történeti
élmények. Egyéni szinten a családok, rokoni közösségek szétszakítása, szétszórattatása a
deportálások és kényszertelepítések során, az emberi méltóság máig élõ sérelmét jelentik. A
nemzeti hovatartozás megváltoztatását a szülõföldön maradás, illetve az állampolgársági
egyenlõség feltételeként állító reszlovakizációs eljárás pedig a legalapvetõbb emberi jogtól
fosztotta meg a megsemmisítésre ítélt közösség tagjait. A második világháború után a _
nem szláv kisebbségeinek likvidálására törekvõ _ csehszlovák nemzetállam az 1938. évi
müncheni szerzõdéssel, elsõ bécsi döntéssel, a világháború szenvedéseinek jóvátételével
indokolta a német és a magyar kisebbség egészére kiterjesztett jogfosztásokat, kényszertelepítéseket,
ami a történelmi változásokban, bûnökben vétlen emberek, családok százezreit
tette földönfutóvá.
Generációs élményként a bécsi döntéssel lehetõvé vált "visszatérés", "nemzeti felszabadulás"
változásaitól a világháborús megpróbáltatásokon át, az 1945_1948 közötti
kollektív bûnösség, hontalanság, kisemmizettség és üldözöttség megnyilvánulásáig terjedtek
az alig tíz éves periódus eseményei. Az 1938_1948 közötti idõszakot felnõttként végig
élt két kisebbségi nemzedék számára a magyar nemzeti identitáshoz és a szülõföldhöz való
ragaszkodás és a csehszlovák állam iránti lojalitás sok esetben jelentett egzisztenciális kérdést
és erkölcsi dilemmát.
Minden közép-európai nemzeti kisebbségi közösség történelmében kulcsfontosságú
az anyaországhoz, az állampolgárság szerinti országhoz, a szülõföldhöz fûzõdõ hármas viszonyrendszer
alakulása. A csehszlovákiai magyarok történeti emlékezetében éppen ezek a
relációk kuszálódtak össze végletesen a világháború utáni években. A csehországi deportálások,
a lakosságcsere keretében végrehajtott kitelepítések megaláztatásai, illetve a szülõföldön
maradás reményében vállalt tömeges kényszerasszimiláció _ bizonyos értelemben
máig kollektív tabuként kezelt _ önmentõ kísérlete családonként, községenként más lenyomatokat
hagyott az otthon maradók, a Csehországba elhurcoltak és a fehérlappal Magyarországra
telepítettek körében.
A szlovákiai magyar történeti emlékezet hatvan évvel a hontalanság éveinek eseményei
után is az akkori megpróbáltatások emlékét tekinti a kisebbségi sorközösség _ a két
part közötti helyzetek, az emberi és nemzeti szolidaritás, a megismételhetetlen emberi életnek
keretet adó közösségi létezés tudatosításában _ legfontosabb történeti tapasztalatának.
Az államhatárok megváltozatásával 1918-ban létrejött, majd a határok átalakításával 1938-
ban Magyarországhoz, 1945-ben pedig ismételten Csehszlovákiához visszakerült magyar
közösséget kollektív bûnössé nyilvánította és fel kívánta számolni a cseh-szlovák nemzetállami
politika.
Alábbi összeállításunkban a komáromi Kecskés László Társaság, azMTAKisebbségkutató
Intézete, a Gömörország címû rimaszombati folyóirat kezdeményezései nyomán az
elmúlt években összegyûjtött és publikált visszaemlékezések részleteit közöljük. Ezzel kívánjuk
érzékeltetni az emlékkönyv olvasóival az emlékezet és történelem, a megélt és megírt
történelem szoros, de fölöttébb összetett kapcsolatát, viszonyát.
I.Acsehországi deportálás emlékezete
Izsaiak Csehországban
Agazdagokat Magyarországra vitték, a szegényeket Csehországba. Akinek sok földje
volt, meg nagy háza, azt Magyarországra telepítették, ahol a svábok házát kapta meg. Az
izsaiak házába békéscsabaiak költöztek. Magyarországon több településre kerültek izsaiak,
Kocsolára, Diósberénybe. A férjem nagyanyjáék a kanász házát kapták meg Kocsolán. Irén
néniék szintén Kocsolára kerültek, ahol egy sváb kõmûves házát kapták. Ez a sváb késõbb
visszajött Németországból, megváltotta a házát, Irén néniék pedig Szõnybe költöztek,
hogy legalább az izsai harang hangját hallhassák.
Családomat decemberben vitték el. Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülõdjünk.
Amink volt, azt elvihettük, nem volt megszabva a mennyiség. A baromfinak
már elkészítettük a ládákat. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a
holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek minket. Két család került egy vagonba,
mi Gelle Józsi bátyámékkal. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk.
Egy juharfa törzsét karoltam át, s a katona sírva próbált elvonszolni onnan. A katonák is sírtak.
A házunkat nyitva hagytuk, késõbb idegenek költöztek oda. Nem volt nagy házunk. Az
út során az állomásokon kaptunk ennivalót, virslit, gulyást. A vagonban kályhával fûtöttünk,
amit itthonról vittünk. Szalmazsákon feküdtünk. A kis Ernõnek tejet vittünk, nagymama
kalácsot sütött az útra.
Caslavban mellékvágányra húzták a vagont és a cseh gazdák jöttek válogatni közülünk.
Kérdezték, hogy hány munkaerõ van a családban. Apu mondta, hogy egy. Apu tudott velük
beszélni, mert Jozefovban katonáskodott. A magángazdáknak munkásra volt szükségük, nem
gyerekekre. Kérdezték is, hogy minek jelentkeztek munkára. Talán fogalmuk sem volt arról,
hogy mi nem önszántunkból mentünk oda. A vagonra az volt kiírva, hogy önkéntes munkások.
Az állomásról Koudelovba kerültünk, bár nem kellettünk senkinek sem. Bizony volt olyan
házaspár, ahol az asszony terhes volt s csak a férfi tudott dolgozni. A majorban ABC sorrendben
osztottak el bennünket. Koudelovban németek is voltak, csíkos ruhában jártak. A
major szintén egy németé volt, akit elhajtottak onnan talán 25 kg-os csomaggal. A kastélyban
az intézõ lakott. A többi izsait a környezõ falvakban helyezték el. Például Skovicén voltak a
Kurucz Máriék, a Mártonék. Azok is ketten voltak, két asszony. Mi egy majorba kerültünk a
marcelházai Marcinkóékkal, Irecki Gyusziékkal, Jani bátyjáékkal, Németh Ferencékkel.
Koudelovban nagyon szép park, kert volt ott sokféle fa, virág, szõlõ nõtt. Anyukám a kertészetben
dolgozott. Januárban én már iskolában jártam. Nem tudtam egy szót sem csehül,
izsai ruhát, berlinert viseltem, a gyerekek mindig hajtogatták a szoknyámat. Érdekesnek tartottak
minket. Az iskolába gyalog mentünk kb. két kilométert, bár járt az iskolabusz Caslavba.
Akkor nem számított az a távolság. Vasárnaponként még a tejcsarnokba is elmentem.
Mondták is az asszonyok:
Az iskolában nagyon jók voltak hozzánk. Tízóraira levest kaptunk. Elsõ évben ez állt a
bizonyítványomban: , azaz hogy a cseh nyelvismeret
hiányában nem osztályozható. Kezdetben hallgattam az iskolában, de úgy megtanultunk
csehül, hogy a csendõrök egy alkalommal azt kérdezték apukámtól, hogy hol tanulták
meg ilyen jól a gyerekek a nyelvet. A majorban egy emeletes házban, a földszinten
laktunk. Minden családnak volt egy szoba-konyhája meg egy elõszoba. Szenet hazulról vittünk.
A majorban voltak tehenek, borjak, disznók, lovak. A kertészetben zöldséget, spárgát,
egrest, ribizlit termesztettek. Anyukám többször sírva jött haza, mert a kertész azt mondta
neki, hogy soha nem térhetnek haza. Anyu meg el is hitte. A kertészetben télen is volt
munka. A melegágyat készítették, szitálták, rostálták a földet. Az aszparáguszt kilóra adták
el. Hosszú virágágyást is készítettek, a piacon adták el a virágot. Apuék fönt, a Szudétában
kaszáltak és szénát szállítottak a majorba. A széna között az intézõ bútort is hozott, be is
csukták ezért, mert feketézett. Apu etetõ volt, korán kelt. Havonta 970 koronát keresett. Ez
tartalmazta a családi pótlékot is. Naponta járt még egy liter tej, gabona. A majorban sok gabona
volt, télen is csépeltek. A szomszéd faluba vittük õröltetni a búzát. A caslavi pékkel
megegyeztek anyukámék, hogy megsütik a kenyerünket. Mondták is a pékek, hogy milyen
szép kenyeret dagasztanak a magyarok. Végül vittünk lisztet és azért kenyeret kaptunk a városban.
A gyerekek minden héten moziba jártak. A férfiak szintén el- elmentek a vetítésre,
de az asszonyok otthon maradtak. A nagymama segített anyukámnak. Templomba vasárnaponként
Caslavba jártunk, ahol katonazenekar játszott. Mi, gyerekek hamar feltaláltuk
magunkat. A szülõket jobban megviselte az új környezet. Nagyon jó barátnõre leltem Jarka
személyében, akinek már az öregapja is béres volt a majorban. Egyszer ellopta a testvére
csizmáját, télen abban csúszkáltunk. A béres gyerekek párszor csúnyát mondtak rám, de
Jarka elverte õket. Nagyon a pártomat fogta. Jarkával haláláig leveleztünk. 1965-ben, az árvíz
idején rögtön meghívtak minket magukhoz, sõt voltak nálunk segíteni a fürdõszoba felújításakor
is. Idén májusban kaptam a gyászjelentést, hogy mikor fogják hamvasztani.
Csehországban 1948-ig a boltok kínálata gazdag volt, csomagot is küldtünk haza. A
többieket itt többször meglátogattuk. Az otthoniakkal leveleztünk, mindent tudtunk az
otthoni eseményekrõl. Csalogattak minket haza azzal, hogy jól megy a kézimunka, de hát
nem jöhettünk. Laktak a házunkban. 1949 februárjában jöttünk haza. 1948-ban apukám
már mondta, hogy nemsokára hazakerülünk. Azt is mondta, hogy akik Magyarországra
kerültek, viszont soha nem térhetnek haza.
Hajtman Ilona, Izsa
Jövevény voltam és Ti befogadtatok"
Sok magyar családnak tragikus éve volt az 1946-os esztendõ. A mi kis falunkban is elkezdõdötta kegyetlen szlovák parancs végrehajtása: a kitelepítés. Sokan kaptak úgynevezett
fehércédulát, nekik minden vagyonukkal át kellett jönniük Magyarországra, ahova az
akkori hatóságok kijelölték a letelepedési helyüket. Hiába volt sírás _ aki magyar volt, annak
mennie kellett. Örvendezõ szlovákok kiabálták: "Mad'ari za Dunaj!"Azaz: "magyarok a Dunán
túlra!"A magyarok másik részére még szörnyûbb sors várt. Ezek közé tartoztunk mi is.
Picike falunkból 8_10 családot hurcoltak el. November 30-a volt, igen hideg, tél eleji zimankós
idõ. Megérkeztek szüleink a városból, sajnos, rossz hírt hoztak. Szájról szájra járt,
hogy több falut is kiürítenek. Édesanyám aggódott, mi lesz, ha nekünk is mennünk kell.
Apánk nyugalmat színlelve bátorított minket…
Beesteledett. Ki-ki tette a dolgát. Egyszer csak hatalmas autók dübörgése hallatszott
a falucskánk bevezetõ útján. Mindenki felfigyelt rá. Az emberek rájöttek, minket akarnak elvinni…
Otthagytuk szüleink élete munkáját. A sok állatot: lovakat, teheneket, sertéseket, bátyám
kedvenc nyulait, a tengernyi baromfit. Szüleink köztiszteletben álló, dolgos, szorgalmas
emberek voltak, édesapám elõimádkozó volt a templomban. Magára maradt a házunk
a bútorokkal, összes emlékünkkel. Ott kellett hagynom kedvenc babámat, ami engem akkor,
tizenhárom évesen fájdalmasan érintett. Mégis a legfájóbb az volt, amikor elbúcsúztunk
a falu pici temetõjében nyugvó halottainktól, megrendülve emlékeztünk rájuk imáinkban.
Még a fának is fáj elszakadni gyökereitõl…
Elindult velünk a szerelvény… Arra gondoltunk, hogy úgy visznek bennünket, mint
korábban a zsidókat. Felidéztük az õ, emberhez méltatlan elhurcolásukat, párhuzamba
állítva a mienkkel. A sok állatunkból egyet sikerült magunkkal vinnünk. Hûséges kutyánk,
Fidor követett bennünket, így õt is bevagoníroztuk. Igen hideg vagonokban, bezárva, egy
vödör volt a vécénk, siralmas körülmények között haladtunk az általunk nem ismert úti cél
felé. Ha megállt a tehervonat, két katona õrizte az ajtót, nehogy leszálljunk, még vizet inni
sem engedtek. Durván megtiltották azt is, hogy szót váltsunk a mellettünk lévõ emberekkel.
Félelmünket tetézte, hogy édesapánk végtelen elkeseredésében késes borotvával fel akarta
vágni az ereit. Egyikünknek állandóan figyelni kellett rá.
Pár napos utazás után megérkeztünk Pardubicére, ahol a szerelvényt kitolták a rakodóhoz.
Azután következett a "rabszolgavásár". Mindenkinek ki kellett állni a vagon elé. Jöttek
az akkori cseh "földesurak", végigjárták a vagonokat és válogattak bennünket. Mi hamar
"elkeltünk", mivel nem volt köztünk kisgyerek, illetve sok gyerek. Az olyan családok, ahol
csak az apa tudott dolgozni és az anyuka három-négy gyereket nevelt, azok több napig a vagon
lakói maradtak. Mi a sors "kegyeltjei" voltunk, mert rendes családhoz kerültünk. Apám
elbeszélése után megértették sorsunkat. Mi ugyanis nem saját kérésünkre mentünk vendégmunkásnak
Csehországba.
Késõ este értünk a Rohonice nevû kis faluba, amely 32 kilométerre fekszik Pardubicétõl.
Jól befûtött cselédlakás (egy nagyszobából és egy folyosóból állt) és egy tál meleg
leves várt ránk. A padló be volt terítve szalmával, rajta takaró, ezen töltöttük el elsõ, álmatlan
éjszakánkat. Késõbb némileg berendezkedtünk.
Másnap édesapám kérte gazdánkat, hogy ne kelljen munkába állnia. Elutazott Prágába,
a magyar nagykövetségre, ott elõadta panaszát. Mélyen felháborodtak elbeszélésén,
majd másfél órán át tartott a vita a követség és a csehszlovák hatóság emberei között. Megnyugtatták
apámat, hogy nemsokára hazamehetünk, illetve Magyarországra költözhetünk.
Elérkezett a boldog nap, amikor a prágai nagykövetségtõl megkaptuk a hazatérési engedélyt,
illetve a kényszermunka alóli felmentést 1948. június 30-án. Hazaindulásunk napján,
mire felpakoltunk a traktor pótkocsijára, a falu apraja-nagyja odajött a házhoz, mindenki
sírt. Talán azt hitték, még rosszabb helyre megyünk?! Nem! Mi boldogan jöttünk haza,
illetve Magyarhonba, mert a szülõfalunkba már nem mehettünk. Szlovák telepes uralta a mi
otthonunkat. A hatóság megengedte, hogy pár napig ott tartózkodjunk, és ha még valamit
találunk, azt elvihessük magunkkal. Sajnos, nem tudtunk hozzájutni a volt tulajdonunkhoz.
Édesapám megismerte egyik tehenünket egy telepesnél, aki viszont nem volt hajlandó
visszaadni. Így aztán végleg búcsút véve, eljöttünk Magyarországra, Komáromba.
Édesapám, a Beneš-dekrétum szenvedõje, belerokkant élete munkájának elvesztésébe,
lebénult és 15 évig járóképtelen volt. Itthon ápoltuk, szeretettel, odaadással. 1971.
január 17-én szólította magához az Úr. E rövid visszaemlékezésemet Jézus szavaival szeretném
lezárni: "Jövevény voltam, és ti befogadtatok."
Kreft Ferencné Szovics Gabriella, Rohonice _ Komárom
Deportálás Taksonyból
1948. január 28-án a kora hajnali órákban falunkat, Taksonyfalvát körülvette a
csendõrség, ugyanis elõzõ este az érdekelt családok megkapták a deportálásról az értesítést.
A házak udvarán megjelentek a teherautók, és megkezdõdött a költöztetés. Csak azt vihettük
magunkkal, ami egyetlen teherautóra fölfért. Hirtelen raktuk össze a legszükségesebb
bútordarabokat, ruhanemût, élelmiszert és tüzelõanyagot. Akkortájt ugyanis két kiskorú
gyerekrõl, egy 9 éves és egy 12 évesrõl kellett gondoskodnunk. Ott kellett hagyni a bútorainkat,
állatainkat.
A legelkeserítõbb az volt, nem tudtuk, hová visznek bennünket, és mi okból kell
elhagyni otthonunkat. Csak azt mondták, hogy háborús bûnösök vagyunk, és mindezt
büntetésként érdemeljük, holott semmiféle politikai vagy egyéb vétségünk nem volt.
Mikor az autó megérkezett velünk az állomásra, bevagoníroztak bennünket üres marhaszállító
kocsikba, ahol mínusz 15 fokos hideg volt. Az egész falu kint volt az állomáson,
mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. A déli órákban lezárták a vagonokat
és elindult a szerelvény. A jajgató, síró emberekkel ismeretlen tájak felé zakatolt a
vonat. Szülõfalunktól, Taksonytól másfél napig tartott az út Brünnig, az elsõ állomásig.
Meleg ételt kaptunk, de még mindig nem közölték, hogy hová visznek bennünket. Az utazás
során a hazulról hozott élelmiszerek közül a burgonya és a zöldség megfagyott, nem
tudtuk elfogyasztani. A következõ állomáshely Prága volt, csak itt kaptunk ismét élelmet. A
harmadik napon hóborította, hatalmas hegyek közé érkeztünk, ekkor már gondoltuk, hogy
a Szudéta-vidéken járhatunk.
Érdekes dolgokra lettünk figyelmesek: egyetlen ház kéménye sem füstölt, embereket
nem láttunk, kihalt volt a vidék, életnek semmi jele nem volt. Mint ahogy megtudtuk késõbb,
itt valóban megszûnt az élet. Ugyanis az itt élõ német nemzetiségû lakosokat kitelepítették
Németországba és a helyükre hoztak minket. A 20. századi népvándorlás résztvevõi,
áldozatai vagyunk. Harmadnap érkeztünk Podboranyba, utunk végcéljához. Az általános
elkeseredettséget és tragédiát tetõzte be egy szomorú esemény: a hosszú út közben három
kisgyerek megfagyott. Reggel megérkeztek a helybeli gazdák, azok a helybeli cseh lakosok,
akik a kitelepített németek vagyonát, földbirtokát megkapták és munkáskézre volt szükségük.
Sorra járták a vagonokat, és elsõsorban azokat a családokat választották ki maguknak,
ahol a legtöbb munkaerõre számíthattak.
A taksonyiak között volt egy özvegyasszony három gyermekkel, aki senkinek sem
kellett, és így három_négy napon ott fagyoskodott gyerekeivel a sínek között a vagonokban.
Egynapos válogatás után végre minket is megtalált jövendõbeli kenyéradónk, akiben volt
annyi emberség, hogy a didergõ, az utazástól elcsigázott két gyermekünket kocsiba tette és
lakására vitette, ahol meleg kávét adtak nekik. Holminkat autóra rakva, éjszaka indultunk el
a 20 kilométerre lévõ Malá Cernoštra, ahol cselédházakra emlékeztetõ épületekben helyeztek
el bennünket.
Kubovics-család, Taksony _ Malá Cernost _ Taksony
A felsõszeliek deportálása
Felsõszelinek a háború elõtti utolsó népszámlálás eredménye szerint 1940-ben 3 950
lakosa volt. Ebbõl leszámítva a háború okozta 284 áldozatot, közel 3 670 személyt érintett
a következõ _ a legelvetemültebb náci és kommunista törvénykezések szövegével felérõ, a
beneši dekrétumokat is felülmúló rendelkezés _, a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember
6-án kelt 6. számú rendelete a német és magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és
istentiszteleti nyelvének rendezésérõl.
Minden jogot mellõzve mint rabokat hurcolták el 1945 õszén és a következõ évben azokat
a magyarokat, akiket össze tudtak gyûjteni. Volt, ahol a kisbírót szalajtották az idézéssel,
hogy jelenjen meg a községházán az illetõ. Aki megjelent, el is vitték. Máskor a délelõtti
órákban népes társaság lézengett a kocsmában, munka nem volt, mit is tehetett. Egyszer
csak egy leponyvázott teherautó járt a kocsma elé. Errõl szuronyos csendõrök hada ugrált le
és lezárták a kocsma minden kijáratát. Utána behatoltak a kocsmába, s akit ott találtak, legyen
az gazda vagy munkanélküli, kiterelték az autóra, a nagyszámú szuronyos csendõr sorfala
között senki meg nem szökhetett. A meglepetéstõl még tiltakozni sem tudó kocsmavendégek
azt sem tudták, mit akarnak velük, hová hurcolják õket.Akét háború között büszkén
hirdetett csehszlovák demokrácia idáig süllyedt, mint állatokat, úgy terelték a férfiakat
jog és törvény nélkül az ismeretlen cél felé. Aznap csak Galántáig vitték õket, ahol az Eszterházy-
kastély udvarán ma is meglévõ börtönbe zárták a társaságot. A hozzátartozóik hiába
várták õket ebédre, csak amint híre szaladt az erõszakos toborzásnak, tudták meg, hogy
hiába várják õket. Gyorsan összekapkodták a legszükségesebb holmikat és gyalog utánuk
vitték a hét kilométerre lévõ galántai gyûjtõhelyre. Innen csak másnap vitték tovább a máshonnan
is összefogdosott férfiakat, mikor annyian lettek, hogy megtelt velük az elõirányzott
szerelvény. Erõs szuronyos kíséret mellett baktatott az állomás felé a megalázott
férfisereg, akár egy hadifogoly-szállítmány. Szerelvényük Csehország közepén Nymburk
állomáson állt meg. A szeliek a közeli Kostomláty faluba kerültek, szétszórva a gazdákhoz.
Amúltban a török fogdosta így össze a magyar férfiakat [….]
1947. január 23-án ködös téli hajnalon ostromgyûrûben találta magát a falu. Menekülni
szinte lehetetlen volt, mintha odabent gonosztevõk, vagy forradalmárok lettek volna,
nem pedig békés polgárok. Minden tíz méteren géppisztolyos katonák álltak, ahová gépfegyver
jutott, ott 50_100 méterre álltak a katonák. Az utcákon nagyszámú katona és
csendõr vigyázott, hogy a munka zökkenõmentesen haladjon, amelyet teherautókkal
bonyolítottak le. A csendõrök széthordták az aznapra tervezett elszállítandókhoz a végzést
és az utasítást, mit vihetnek magukkal. A mínusz 25 fokos hidegben ezen az elsõ napon 184
családban 774 személyt, ebbõl 98 gyereket irányoztak elõ az elszállításra. Ezeket a sok esetben
nincstelen népeket a kiábrándulás és félelem töltötte el, hiába sírtak a kijelöltek, nem
volt irgalom, csak a betegeket és öregeket mentették föl. Az elsõ napon elvittek 99 családot,
425 személyt. Magukkal vihettek bútort és élelmet, de lovat, tehenet és disznót tilos volt elvinni,
az otthon maradt legtöbbször prédára, mégpedig az elhurcoltak helyét elfoglalóknak.
Amásodik napra 189 családot és 814 személyt, köztük 99 gyereket írtak ki. Elvittek 83
családot és 351 személyt. A harmadik napra 175 családból 711 személyt, s 91 gyereket írtak
ki. Elvittek 85 családot , összesen 237 személyt.
A kijelölt 548 családból 240-et hurcoltak el. Felsõszeli akkori 3 809 lakosa közül 2
299 személyt jelöltek ki, ez nagyjából megfelel a kormány által elõirányzott 70 százaléknak,
amit minden magyar faluból el kellett volna vinni csehországi munkára. A dermesztõ hidegben
három nap alatt 159 házból katonai segédlettel 1013 személyt vittek el. A betegeken
kívül felmentették a reszlovakizáltakat, valamint a cigány családokat.
A deportáltak túlnyomó többsége nincstelen, de házzal, illetve lakással rendelkezõ
napszámos és 5 hektáron aluli kisgazda. Utánuk 266 hektár föld maradt. Felsõszelibõl
korábban már elhurcoltak 138 személyt, ez az 1 013 deportálttal együtt összesen 1 151 személyt
jelentett. Ez a létszám a Galántai járás falvai között a legmagasabb. Országos viszonylatban
is csak Tardoskeddrõl vittek el többet, 1 271 személyt.
A dermesztõ hidegben nehezen fûthetõ marhavagonokban több napon át utaztatták
a végletekig elkeseredett embereket. Nem egy esetben mellékvágányra állították a szerelvényüket
nem törõdve a rettenetes hideggel és ott várakoztatták õket, mintha nem is embereket
szállítanának. Hogy képet alkothassunk arról, micsoda szörnyû fagyos télben hurcolták
el õket, arra álljon itt egy a tényt igazoló megtörtént eset. Az egyik csallóközi faluból egy
_ az 1928-as gazdasági válság idején odatelepült _ felsõszeli család az üldözések elõl menekülni
volt kénytelen Magyarország felé. Ez akkor csak a befagyott Dunán volt lehetséges
számára, az pedig ritkán fagy be különösen Csallóköznél, ahol nagyobb az esése. A Duna
ezen a télen befagyott és a beállt jég annyira megvastagodott, hogy a család magával vihette
át a Duna jegén az ökrök vontatta cséplõgépüket.
A fagyos téli napokon nem volt elég a mindent elnyomó erõszak, életünket még a saját
véreink is keserítették. A családok elhurcolásában bábáskodó magyarok között akadt olyan,
aki úgy bánt a népekkel, mint egy idegen, belátás és könyörület nélkül. Az illetõ a betegeket
fölmentõ orvossal járta a kijelölt családokat. Ha rokont vagy ismerõst menteni akart,
ráfogta, hogy beteg, az így keletkezett hiányt olyan családnál pótolta, ahol igazi beteg volt.
Egy másiknak hiába könyörgött a fiatal anya, hogy a nagy hidegben megfagy a féléves kisfia
a vagonban.Nemvolt könyörület. Ilyen embertelen megnyilvánulások is fokozták az elhurcoltak
fájdalmait.
Danajka Lajos, Felsõszeli
Karácsony Csehországban
1946. december 16-án hurcoltak el bennünket: tehervagonokba rakták a holminkat,
ahol fûteni nem lehetett. Öt napig utaztunk Csehországba. Slan ban álltunk meg, ott válogattak
bennünket mezõgazdasági munkára. Szomorú karácsonyunk volt, távol az otthontól.
Mi Poštovicére kerültünk. Amikor a helyszínre érkeztünk, borzasztó látvány fogadott:
a nekünk kijelölt házban sem ajtó, sem ablak nem volt, s teljesen üres volt. Nagyon megijedtünk,
hogy mi lesz velünk. Én még kiskorúnak számítottam, ennek ellenére a testvéremmel
együtt dolgoznunk kellett.
Apám kocsis volt, de lovai engedetlenek voltak: a lucerna kaszálásakor apám leesett a
kaszáló géprõl és eltörött a lába. Fél évig nem dolgozhatott, s persze pénzt sem kapott.
Anyám teheneket fejt, s háztartást vezetett. Nagyon sokat szenvedtünk. Ezt az elhurcolást
sohasem tudom már elfelejteni.
Szeder Hermina, Ipolyszakállas
Megjelent: Molnár Imre - Szarka László: Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet - Kecskés László Társaság, 2007, 235 o.