A szlovákiai magyarok kérdése a párizsi békekonferencián
A szlovákiai magyarok kérdése a párizsi békekonferencián
SZARKA LÁSZLÓ
"Húsvét után néhány nappal a szobi állomás határsorompóján átgördült a szlovákiai
magyar áttelepítettek elsõ vonata. (...) Ezzel a Duna-medencei magyar és szlovák néptesten
immár elodázhatatlanul megkezdõdött az etnikai mûtét, amelynek gondolata a kassai csehszlovák
kormányprogram kihirdetése óta igen határozottan ott élt a csehszlovák_magyar
viszonyra vonatkozó valamennyi prágai és pozsonyi terv, politikai megnyilatkozás és kormányzati
cselekedet mögött." Ekképpen rögzítette Peéry Rezsõ 1947 tavaszán a 20.
századi magyar diplomácia legegyenlõtlenebb feltételek mellett megkötött kétoldalú szerzõdését,
a csehszlovák_magyar lakosságcsere-egyezményt, valamint azt a hatvan évvel ezelõtt
elkezdett etnikai tisztogatást, amely a szlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolását
célul kitûzõ prágai_pozsonyi elképzelések, intézkedések szerves részét alkotta.
Ismeretes, hogy az úgynevezett lakosságcsere-egyezményre vonatkozóan más-más
okból ugyan, de mindkét érdekelt fél közös jegyzõkönyvben rögzítette, miszerint a lakosságcsere
"nem oldja meg a csehszlovákiai magyarság problémáit, az ugyanis továbbra is
megoldásra vár", s mindkét kormánynak jogában állt a kérdést a békeértekezlet elé vinni.
Valójában ez az 1946 februári prágai jegyzõkönyvi megállapítás is azt tükrözi, hogy a
szlovákiai magyarság kérdésében a két ország egymástól alapvetõen különbözõ elképzelései
miatt nem tudott megállapodni, s mindkét fél a békekonferenciától remélte a kielégítõ
megoldást. Ezért is fontos, hogy a lakosságcsere kérdésének vizsgálatába a korabeli nemzetközi
politika meghatározó tényezõit és a nagyhatalmak magatartását is bevonjuk, különös
tekintettel az 1946. évi párizsi békekonferencia csehszlovákiai magyar közösséggel kapcsolatos
döntéseire.
Az alábbiakban a lakosságcsere korabeli nemzetközi és nagyhatalmi megítélésének
két kérdésével szeretnék foglalkozni. Miért nem tudta a csehszlovák diplomácia elérni a
csehszlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolására vonatkozó terveihez a nyugati nagyhatalmak
támogatását? És ezzel összefüggésben: mennyiben befolyásolta az amerikai, az
angol, az ausztrál küldöttség következetesen elutasító magatartása a párizsi békekonferencián,
illetve a magyar békeszerzõdésbe beiktatott bilaterális tárgyalás kötelme Csehszlovákia
fokozatos meghátrálását a szlovákiai magyarság mindenáron való eltüntetését célul
kitûzõ terveihez képest? Azaz valójában minek is köszönhette a szlovákiai magyar nemzeti
közösség 1946 õszétõl kezdve azt, hogy többségében végül is szülõföldjén maradhatott és
túlélte a feje fölött a prágai csehszlovák és a pozsonyi szlovák vezetés által kimondott halálos
ítéletet?
Mindenekelõtt abból a sokszor, de talán nem eléggé hangoztatott alapvetõ ténybõl
kell kiindulnunk, hogy a szlovákiai magyar népcsoport _ ellentétben a magyarországi
szlovák közösséggel _ nem önszántából, és nem szülõföldjét elhagyva, hanem a 20. század
két világháborúját lezáró békeszerzõdések következtében jött létre, illetve vált másodszor is
kisebbségi közösséggé. A versailles-i kert Trianon-palotájában 1920. június 4-én, illetve a
párizsi Luxembourg-palotában 1947. február 10-én aláírt két békeszerzõdés következtében
a Duna bal és az Ipoly jobb partján, valamint a Bodrogközben, Ung-vidéken élõ magyarság
olyan _ történeti léptékkel mérve rövid idõ óta létezõ _ kisebbségi csoportot alkot,
amelynek kialakulása és létezése szorosan összefügg Magyarország északi határainak nemzetközi
jogi kijelölésével és rögzítésével.
A csehszlovákiai, illetve a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség tehát olyan határ
menti kisebbséget alkotott, amelynek településterületét a szlovák_magyar országhatár és
nyelvhatár közötti sávban elhelyezkedõ három nagy kompakt tömbbel és a Nyitra-vidéki
magyar nyelvszigettel azonosíthatjuk. Ez a négy kisrégió ma már _ jórészt éppen a lakosságcsere
és az azt követõ belsõ migrációs-asszimilációs folyamatok következtében _ földrajzilag
is elkülönül. Ennek a sajátos országhatár és nyelvhatár közötti település-szerkezetnek
megfelelõen a Duna-tájon lezajlott valamennyi 20. századi határmódosítás alapvetõen
meghatározta a szlovákiai magyar közösségnek a létfeltételeit, hovatartozását és közjogi
státuszát. Minden történeti babonával, téves feltételezéssel ellentétben, a gyõztes nagyhatalmak
képviselõinek általában hiteles és pontos nemzetiségi adatsorok, térképek, történeti-
földrajzi elemzések álltak rendelkezésükre. A politikai döntéseket elõkészítõ amerikai,
francia és angol szakértõk tisztában voltak a Kárpát-medence etnikai viszonyaival, s nem
tájékozatlanságból, hanem érdekeiket szem elõtt _ és azokat az etnikai igazságosság szempontjánál
többre _ tartva döntöttek úgy, ahogyan döntöttek.
A második világháborút lezáró békeszerzõdések amerikai és angol elõkészületeinek
magyarul közreadott szakértõi anyagai, valamint a moszkvai levéltárakból szórványosan
elõkerülõ korabeli szovjet külügyi iratok azt bizonyítják, hogy London, Washington és
Moszkva világosan látta a szlovák_magyar viszony további alakulása szempontjából kardinális
jelentõségû határ- és kisebbségi kérdés lényegi összetartozását.
Mielõtt röviden felvázolnánk az amerikai és angol magatartás motívumait, okait, pár
szóval érintenünk kell a párizsi békeszerzõdés szlovákiai magyarságra vonatkozó döntésének
elõzményeit. Valamennyi gyõztes nagyhatalom abból indult ki, hogy Csehszlovákia
esetében a müncheni szerzõdést megelõzõ területi-közjogi állapotok a mérvadóak. Az
1938. szeptember 30-ai müncheni szerzõdésben a magyar többségû szlovákiai területek
hovatartozásának kérdését a két érdekelt fél megállapodásának körébe utalták. Minthogy
azonban a vitatott városok (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár) hovatartozásáról az 1938
októberi komáromi tárgyalásokon a cseh-szlovák és a magyar küldöttség nem jutott közös
nevezõre, a négy nagyhatalom megbízásából Olaszország és Németország külügyminiszterei
az elsõ bécsi döntésben rögzítették az úgynevezett belvederi határvonalat.Adiplomáciai
tárgyalások dokumentumai azt bizonyítják, hogy október 23-án a vitatott városok és közvetlen
vonzáskörzeteik kivételével maguk a szlovákok is beleegyeztek a magyar részrõl követelt
területek visszaadásába.
A magyar területi követelések nagyobbik részének a második Cseh-Szlovák Köztársaság
nevében tárgyaló Tiso vezette küldöttség által is elismert jogosultságát figyelembe kell venni
ahhoz, hogy megértsük, miért szerepeltek az amerikai és angol béke-elõkészületek szlovákiai
magyarokra vonatkozó belsõ szakértõi vitáiban a határok megváltoztatását mint lehetséges
rendezési alternatívát megfogalmazó elképzelések. Hangsúlyozzuk, hogy a csehszlovák_német,
illetve a csehszlovák_magyar határ eltérõ jellege, a müncheni szerzõdés és a bécsi döntés
tartalmi különbségei nagyobb hangsúllyal csak a szakértõi szinten játszottak szerepet.
Annál komolyabban esett latba a nyugati kormányoknál a német-, illetve a magyarkérdés
kezdettõl fogva kimutatható eltérõ kezelése. Magyarország, amely fölött a befolyást
a híres-nevezetes Sztálin_Churchill-féle jaltai százalékos megállapodás szerint 50_50 százalékban
a Szovjetunió és a Nyugat lett volna hivatott gyakorolni, 1946 folyamán a térség
többi országaiban felgyorsult szovjetizálódás hatására, jelentõs mértékben felértékelõdött.
A magyar kisebbségek kérdését szintén kezdettõl fogva egészen eltérõen értékelték az amerikai
és az angol diplomaták: tisztában voltak azzal, hogy a bécsi döntések elõkészítésében
mind a csehszlovákiai, mind pedig az erdélyi magyar kisebbségnek igen csekély szerepe
volt.
Az amerikai szakértõi testület négy javaslatot dolgozott ki: ezek egyike sem ajánlotta
az 1939. évi határvonalak meghagyását, viszont a C-variánsként szereplõ tervet tekintette a
legkövetkezetesebbnek. Eszerint nem csupán a Csallóköz, hanem a vele érintkezõ magyar
többségû mátyusföldi, Garam-menti és gömöri vidékek is Magyarországnál maradtak volna.
Aszóban forgó területen az 1930-as csehszlovákiai népszámlálások szerint 310 000 magyar
mellett 59 000 volt a szlovák nemzetiségûek száma. Az amerikai terv azután mindehhez
hozzáfûzi: "A nagyjából azonos lélekszámú maradék kisebbséget aztán ki lehetne
cserélni, s ezzel eliminálva lenne bármely késõbbi irredentizmus etnikai alapja."
Az amerikai béke-elõkészületek csehszlovák_magyar határra vonatkozó elképzeléseit
egy 1944 szeptember 1-jei titkos feljegyzés a következõképpen summázta: "A Duna menti régió
békéje és stabilitása érdekében meg kellene fontolni Magyarország etnikai igényeit a Csallóköz
és a Kisalföld térségében. Jóindulattal kellene néznünk ezeknek az igényeknek és Kárpátalja
határainak bármiféle rendezését, amit Csehszlovákia és Magyarország szabad és közvetlen
tárgyalások útján vagy bármi más békés úton ér el." Az Egyesült Államok a békeelõkészületek
szakaszában támogatott volna minden olyan megoldást, amely a Csehszlovákiával
közös magyar határ esetében a megegyezés alapján a trianoni határok revízióját eredményezte
volna, mert amint azt egy másik amerikai külügyi dokumentum bizonyítja, az amerikaiak
nem tekintették a München elõtti határokat megváltoztathatatlannak, mi több, úgy látták,
"szükség van bizonyos változásokra a stabil rendezés érdekében". Az amerikaiak által támogatott
megoldási javaslat pedig azt eredményezte volna, hogy a határok kiigazítása révén "Magyarországhoz
kerülnének bizonyos, túlnyomó többségben magyarlakta területek."
A brit szakértõi elemzések és béke-elõkészületek a kelet-közép-európai térségben egy
vagy több soknemzetiségû föderáció kialakításának feltételeit igyekeztek körülírni. A lakosságcserékkel
kapcsolatosan széleskörû támogatottságra lelt az a nézet, amelyet a Foreign
Research and Press Service 1942-ben elkészített címû memoranduma
így fogalmazott meg: "Amennyiben viszont a kelet-európai államoknak eltökélt
szándékuk széles körben alkalmazni az áttelepítést, annál is inkább fontos, hogy a határok
megvonása etnikai választóvonalak mentén történjék, így csökkentve minimumra a kisebbségeket
és lehetõvé téve cseréjüket az egyoldalú kiutasítás helyett." Ezeknek az amerikai és
brit szakértõi terveknek egyebek közt az az érdekességük, hogy filozófiájuk és több részletmegoldásuk
is jórészt megegyezik a magyar béke-elõkészületek során Révay Istvánnak,
Vájlok Sándornak, s természetesen Kertész Istvánnak az irányításával elkészített úgynevezett
magyar_szlovák csereterület-javaslat alapelveivel.
Ez az alternatív magyar javaslat _ amelyet nyilvánvalóan a közvetlen csehszlovák_
magyar tárgyalások során lehetett volna érdemben használni _ a következõ csereterületeket
jelölte ki. Magyarország a területi kompenzációk keretében igény tartott volna a Csallóközre
és a Párkány_Ipolyság közti Duna_Ipoly-szögre, valamint a közel 90 százalékban magyar
dél-gömöri és az ugyancsak majdnem színtiszta magyar bodrogközi régióra is. Ennek fejében
Magyarország felkínálta volna a csehszlovákok által követelt teljes pozsonyi hídfõt, sõt
javasolta bizonyos Pozsonnyal szemben lévõ osztrák területek bevonását is. Ezenkívül Aggtelek
vidéke, valamint Abaúj és Zemplén két járásnak 22 községe szerepelt a kompenzációként
felkínált területek között. Ilyen módon Magyarországhoz került volna négyezer km és
háromszázezer lakos, Csehszlovákiához pedig 65 km és 46 000 lakos. A magyar békedelegáció
legfontosabb alapelvei közé éppen a csehszlovák transzfer-javaslat kivédése céljából
került a " elv, amely azt a magyar kormánydöntést volt hivatott megjeleníteni,
melynek értelmében a békedelegáció szomszédok által Magyarországra kiutasítani, áttelepíteni
tervezett magyar lakosság átvételérõl csakis bizonyos területi kompenzációk esetén
tárgyalhatott volna.
Kelet-európai konföderációk
népet földdel"
Ennek a kompenzációs tervnek az esélyét tovább növelte, hogy Jan Masaryk csehszlovák
külügyminiszter 1946 folyamán több ízben is tudatta nyugati politikusokkal, diplomatákkal,
újságírókkal, hogy a szlovákiai magyar kérdés végleges megoldása érdekében hajlandó
lenne területi engedményeket is tenni, bizonyos kompenzációk fejében. Elképzeléséhez
még a békekonferencia csehszlovák_magyar vitájának napjaiban is ragaszkodott, és ezt a
csehszlovák békedelegáció 1946. szeptember 19-i zárt ülésérõl készült jegyzõkönyv bizonyítja.
Eszerint Masaryk Horáková képviselõnõ kérdésére, mit kell tenni, ha az amerikaiak
megvétózzák a kétszázezer szlovákiai magyar egyoldalú kitelepítését, Masaryk a Csallóköz
átengedésének lehetõségét vetette fel. A csehszlovák külpolitika azonban ekkor már egyre
erõteljesebben szovjet befolyás és ellenõrzés alatt állott, és ezt az orientációt Vladimír
Clementis Masarykkal szemben is folyamatosan sikerre vitte. A békekonferencia plenáris
ülésein azonban maga Masaryk is igen harcias felszólalásokban követelte Csehszlovákia számára
a transzfer jogát.
Az 1946. július 29-én a párizsi Luxemburg-palotában megnyitott békekonferencián
az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, valamint
további 16 szövetséges és társult ország képviselõi öt vesztes ország békeszerzõdésének
véglegesítését tûzték ki célul. Az olasz, román, bolgár, finn és magyar békeszerzõdés alapkérdéseit
a nagyhatalmak külügyminisztereinek konferenciáin már a párizsi konferencia
elõtt tisztázták. A magyar békeszerzõdésnek legfontosabb kérdései közül a békekonferencián
a bécsi döntések érvénytelenítése mellett az erdélyi határszakasz esetleges korrekciójával,
a jóvátétel nagyságának megállapításával, valamint két speciális csehszlovák módosító
javaslattal, nevezetesen a pozsonyi hídfõ öt községére, valamint kétszázezer csehszlovákiai
magyarnak a lakosságcsere-egyezmény keretén felüli, egyoldalú magyarországi áttelepítésére
vonatkozó igénybejelentéssel foglalkoztak a legbehatóbban. A csehszlovák transzferindítványról
a békekonferencia magyar politikai-területi bizottságában 1946. szeptember
16-tól október 3-ig tartott a vita. Masaryk külügyminiszter a történeti tények igen laza
értelmezésével, nemzeti demagógiával jellemezhetõ nyitó beszédében abból indult ki, hogy
az adott helyzetben "nincs remény a csehszlovák_magyar barátságra vagy a Duna menti
békére, ha a szlovákiai magyarok áttelepítését meg nem oldják." Masaryk szerint nemcsak
Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-
Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra a
Csehszlovákia által javasolt módon oldják meg.
A csehszlovák álláspontot a lengyel, a jugoszláv és az ukrán delegáció is támogatta. A
legszélsõségesebb demagógia eszközeihez alighanem mégis Visinszkij szovjet külügyminiszter-
helyettes nyúlt, amikor szeptember 20-ai felszólalásában a szovjet belsõ telepítések,
a lengyel_ukrán lakosságcsere tapasztalatait mint pozitív példákat idézte meg és jelezte,
hogy a Szovjetunió boldogan befogadja valamennyi külföldön élõ egykori állampolgárát.
"Szükségünk van ezekre az emberekre, mert a mieink, nemzetünk részei, nemzetünk
egészének alkotóelemei. A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják
neki kétszázezer ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk õket, nincs
szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes
családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit." Visinszkij szerint a csehszlovák álláspont
volt a helyes, és a szovjet kormány támogatta azt a megoldást, hogy "az adott ország
szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól és hogy
azok rendezkedjenek be odahaza, a hazájukban."
Ez a fajta magatartás az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és több más nyugati ország
számára teljességgel elfogadhatatlan volt. Bedel-Smith tábornok, amerikai fõdelegátus már szeptember 16-án igen kritikusan értékelte Masaryk felszólalását és a transzfer-javaslatot.
Jelezte, hogy az amerikai delegáció meg fogja vétózni az egyoldalú transzfer-javaslatát
és csakis kölcsönös megállapodás alapján tudja elképzelni a szlovákiai magyarság
kérdésének rendezését: "Számunkra a transzfer koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan:
nem adhatjuk beleegyezésünket egy olyan teóriához, amely igen nagy számú
népesség kényszer-áttelepítésére törekszik Csehszlovákiából Magyarországra, amit mind a
magyar kormány kívánsága, mind a magyar nép akarata ellenére akarnának végrehajtani."
Az amerikai küldöttség nevében a tábornok azt is hangsúlyozta, hogy a pozsonyi hídfõt
feltétlenül egy átfogó megállapodás részeként kell kezelni. Végül nyomatékosan felhívta a
magyar bizottság delegátusainak figyelmét arra, hogy "
Ez utóbbi kitétel és a békekonferencia háttértárgyalásainak némely dokumentuma
azt mutatja, hogy az amerikai delegáció az angolokkal együtt nem adta fel véglegesen a
határkiigazítással egybekötött korlátozott és önkéntes népcsere szakértõk által javasolt eredeti
koncepcióját. Az egyre nyilvánvalóbb szovjet_csehszlovák összjáték, a csehszlovákiai
kommunista párt választási gyõzelme és a szovjetek kelet-európai berendezkedése viszont
egyre inkább ingerültté és harciassá tette az amerikai, angol delegációkat.
Az egyoldalú transzfer ügyét a magyar békeszerzõdésben az új-zélandi delegáció által
elõterjesztett kompromisszumos javaslat elfogadásával elnapolták. Eszerint Magyarország
kötelezte magát új tárgyalások folytatására Csehszlovákiával abból a célból, hogy "rendezzék
azoknak a Csehszlovákiában lakóhellyel bíró magyar etnikai eredetû lakosoknak az
ügyét, akiket a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény rendelkezései
értelmében nem fognak Magyarországra áttelepíteni. Abban az esetben, ha a jelen szerzõdés
életbelépésétõl számított hat hónapon belül nem jön létre megegyezés, Csehszlovákiának
jogában lesz ezt a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és végleges
megoldás elérése érdekében a Tanács segítségét kérni."
A párizsi békekonferencián és annak a csehszlovákiai magyarság további sorsáról
döntõ úgynevezett transzfer-vitában tehát _ az etnikai tisztogatások gyakorlatával szembeni
minden fenntartásuk ellenére _ a nyugati államok is elismerték Csehszlovákia jogát arra,
hogy területén a kisebbségi kérdés végleges elintézésével tiszta szláv nemzetállamot hozzon
létre. E tekintetben különösen Steinhard, prágai amerikai nagykövet bizonyult igen aktívnak.
Jórészt Schoenfeld, budapesti amerikai nagykövet tevékenységének köszönhetõ, hogy
az Egyesült Államok a párizsi békekonferencia elõtti periódusban nem járult hozzá olyan
háromhatalmi ultimátum kidolgozásához, amely a magyar kisebbségnek Csehszlovákia
által követelt és a Szovjetunió részérõl már 1946 júniusában támogatott egyoldalú kitelepítését
kényszerítette volna rá Magyarországra.
A csehszlovák igény erõteljes szovjet támogatásával szemben az amerikaiak _ jórészt
a kelet-közép-európai németek tömeges telepítése során tapasztalt embertelenségek hatására
_ a népcsoportoknak szülõhelyük elhagyására kényszerítését többé nem kívánták támogatni.
A csehszlovák külpolitika a párizsi békeszerzõdés aláírása után felismerte, hogy az
éppen beinduló lakosságcserével párhuzamosan nem lenne túlzottan szerencsés a békeszerzõdésben
elõírt kétoldalú tárgyalások során egy másfajta megoldás alapjait kidolgozni. Ráadásul
Masarykék pontosan tudták, hogy a nyugati hatalmak egyre inkább hajlanak a területi
megoldásokkal kombinált népességcsere alternatívája felé, amelyet viszont Kárpátalja
Szovjetuniónak történt leadása, a nyomasztó agrárkérdés megoldatlansága miatt mind
Prágában, mind pedig Pozsonyban teljes mértékben kizártnak tartottak.
Így vált a "népet földdel együtt" elv a párizsi békekonferencián és a békeszerzõdés
aláírását követõ idõszakban fontos preventív politikai ellenszerré. Hiszen bármily csekély
realitása is volt az egyoldalú transzfer követelésével szemben a magyar diplomácia ellenkövetelésének,
az amerikai és angol delegációk párizsi elvi támogatása megtette a maga hatását.
Ennek fényében bizonyos értelemben pontosítani lehet az amerikai_angol állásponttal
kapcsolatos korábbi értékeléseket, amennyiben a békekonferencián a lakosságcserével, illetve
az annak folytatásaként elképzelt egyoldalú transzfer igényével foglalkozó amerikai, angol
megnyilatkozásokat figyelmesebben elemezzük. Mind Byrnes amerikai, mind pedig
Bevin angol külügyminiszter, de a csehszlovák módosító javaslattal foglalkozó albizottság
más amerikai, ausztrál, új-zélandi és angol delegátusai is annak hangoztatásával javasolták a
kérdést kétoldalú csehszlovák_magyar tárgyalásokon megoldani, hogy a magyar delegáció
által szorgalmazott "népet földdel" elvet támogatták és jelezték, a kitelepítést, illetve a határkérdést
egymástól nem elválasztható problémának tekintik.
A szlovákiai magyarság szülõföldjén való megmaradásáról az amerikai, angol, ausztrál
és új-zélandi delegációk elutasító magatartása, illetve végsõ soron az amerikaiak párizsi
vétófenyegetése döntött, amely megakadályozta, hogy a Jan Masaryk és Vladimír Clementis
vezette csehszlovák békedelegáció legfontosabb követeléseként elõterjesztett úgynevezett
transzfer-javaslat bekerüljön a magyar békeszerzõdésbe.
A Szovjetunió ugyanis mint a térséget rögtön a világháború befejezését követõen
saját befolyási övezeteként kezelõ gyõztes nagyhatalom, 1945_1948 között nem egyszerûen
csak támogatta a Bene ék és Gottwaldék által elképzelt Csehszlovákia szláv nemzeti
állammá alakítását és a nem szláv kisebbségek felszámolását, hanem a magyarországi németek
kitelepítését szorgalmazva és sürgetve, erõteljes nyomást gyakorolt a budapesti kormányra
annak érdekében, hogy Magyarországot is rákényszerítse a kitelepítendõ szlovákiai
magyarok befogadására.
Az 1946. február 27-i csehszlovák_magyar lakosságcsere-egyezmény korabeli külpolitikai,
nagyhatalmi megítélésére vonatkozóan a fentiek alapján is érzékelhetõ, hogy az
egyezmény nélkül a párizsi békekonferencián a magyar békedelegáció sokkal nehezebb
helyzetben, valószínûleg jóval kisebb sikerrel szállhatott volna szembe a kisebbségektõl
megszabadulni akaró csehszlovák nemzetállami ambíciókkal. Errõl amagyar országgyûlés
külügyi költségvetési vitájában 1947. március 20-án Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti
politikus találóan megfogalmazta: "...ha annak idején ezt a sokat támadott csehszlovákiai
lakosságcsere-szerzõdést elõzõleg a magyar kormányzat nem kötötte volna meg, bajosan
lett volna meg a védekezése a magyar delegációnak azzal szemben, hogy a magyarság erõszakos
kitelepítése kötelezõ erõvel bekerüljön amagyar békeszerzõdésbe."
A bevezetõben már idézett Peéry Rezsõ írásában a kikényszerített lakosságcsereegyezménnyel
szembeni magyar ellenérzések okait a következõképpen summázta: a csehszlovák
szándék mögött nem kisebb fenyegetés kísértett fel, "mint egy közel háromnegyed
milliós magyarul beszélõ, igen magas anyagi és szellemi fokon álló embercsoport oktalan
pusztulása, történelmi becsû városaival és virágzó falvaival, civilizációjával, hagyományaival,
képességeivel és vitalitásával együtt a legkomorabb költõi jóslatok szellemében."
A kortárs Peéry azonban képes volt felismerni a világháború utáni, elszigetelt Magyarország
törékeny demokráciájának rendkívüli jelentõségû külpolitikai sikerét, amely szerinte
abban rejlett, hogy a világháború befejezése óta eltelt két esztendõ alatt "a diktátumok
vezényszavai helyett a konferenciás terem hagyományos diplomáciai tárgyalómodorát sikerült
elfogadtatnia partnerével, mely láthatóan ráunt merõ gyõzelmi presztízstõl irányított
magatartásának eddigi termékenységére."
A csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását tehát végsõ soron a lakosságcsereegyezmény
kényszerû aláírásával az egyoldalú megoldásoknak gátat vetõ magyar diplomáciai
védekezés, valamint a párizsi békekonferencián az emberi jogokra, demokratikus
értékekre hivatkozó amerikai, angol, ausztrál és új-zélandi diplomáciai támogatás akadályozta
meg.
A Szlovákiából kiutasított és elmenekült magyarok szervezetének a párizsi békekonferencia
elnökéhez intézett 1946. augusztus 19-i távirata így összegezte a felszámolásra
ítélt közösség megmaradásának esélyeit: "Tiltakozunk a szlovákiai magyarság kollektív
felelõsségre vonása ellen és ünnepélyesen elvetjük az erõszakos és embertelen módszerekkel
kikényszerített népcsere elvét. A tartós béke érdekében felemeljük szavunkat a Nemzetek
Szövetsége által garantált teljes kisebbségi jogvédelem és az Atlanti Charta szellemében biztosított
emberi jogok mellett. Ellenkezõ esetben egyetlen igazságos megoldásnak a magyar
területeknek a demokratikus Magyarországhoz való visszacsatolását tekintjük, mert a népességhez föld is tartozik."
-
Paradox módon tehát a lakosságcsere-egyezmény keretében, a deportálások idején
erõszakkal szülõföldjük elhagyására kényszerített szlovákiai magyarok jelentették a többiek,
a csallóközi, a mátyusföldi, a palócföldi, a bodrogközi magyarság többsége számára az
otthonmaradás egyik legfontosabb hivatkozási alapját az egyoldalú kitelepítést szorgalmazó
csehszlovák követelésekkel szemben.
A szlovákiai magyarság a teljes jogfosztottság kegyetlen éveiben közel járt a megsemmisüléshez.
Szenc és Gúta, Újvár és Léva, Ipolyság és Rozsnyó, Nagykapos és Királyhelmec
vidékének magyar lakosságát a magyar kormány súlyos áldozatokat is vállaló, de a
nemzeti érdekeket mindvégig szem elõtt tartó eredményes diplomáciai manõverei, valamint
a nyugati demokráciáknak a párizsi békekonferencián tanúsított elvi magatartása és
támogatása nélkül a kommunista hatalomátvételig hátralévõ egy esztendõben alighanem
megpróbálták volna szülõföldjükrõl ki- és széttelepíteni.
Megjelent: Molnár Imre - Szarka László: Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet - Kecskés László Társaság, 2007, 235 o.
Jegyzetekkel együtt lásd:
