A Zachor-könyvek sorozat új kiadványáról az Élet és Irodalomban

Aki figyelemmel kísérte Várnai Pál kritikáit, visszaemlékezéseit vagy interjúit, melyek részben ugyancsak vallomásnak, a saját élményanyag megértésére tett erőfeszítésnek tekinthetők, az sejthette, hogy „életei" előbb-utóbb kötetbe rendeződnek. Ám azt is érezhette, hogy ez az anyag nem valami hagyományos, kerekded formát fog ölteni, hanem megőrzi töredékes, anekdotákból, hosszabb-rövidebb esszékből építkező jellegét.
Tisztázzuk, kicsoda - vagy inkább micsoda - Várnai Pál: irodalmár, kritikus, disszidens, külső és/vagy belső emigráns, amerikás magyar, egyetemi tanár, közép-európai, holokauszt-túlélő, kiskunhalasi polgárcsemete... és még sorolhatnánk, bár egyik sem vinne közelebb a válaszhoz, hiszen identitásai hol átfedik, hol magukban foglalják, hol kizárják egymást. A Kiskunhalason nevelkedő, gyermekfejjel egy évre Strasshofba deportált, a háború után a Lenin Intézetben tanuló, 56-ban Kanadába emigráló, majd ott egyetemi oktatóként dolgozó Várnai a kizárólagosságra törő rendszerek réme: a definíciókat - sőt, öndefiníciókat is - folyton megkerülő kívülálló.
Alighanem önmaga számára is talány - ezért a szakadatlan önreflexió, az önmagával készített „interjú", önironikus tudomásulvétele annak, hogy csak magáról képes írni. Sokfelé megfordult, folyvást az övétől eltérő mentalitásokban merítkezett meg - kalandvágyból vagy épp kényszerből -, érthető tehát késztetése, hogy ismét körbejárja, átfogalmazza önmagát; s talán alapvető szükséglete is, hogy valamelyest idegennek érezhesse magát, új szempontokat, stimulusokat keresve ezzel önértelmező-önteremtő kísérletéhez. Legszellemesebb írásai éppen ezeket a közte és környezete, illetve saját identitásai közti finom feszültségeket elemzik.
Kérdés persze, hogy ez az én-kutatás, a személyiség állandó és fix súlypontjának hiánya - s a kötet ezzel szorosan összefüggő felépítése - alkati sajátosság e, avagy a megélt történelemnek köszönhető? Várnai ugyanis egyrészt annak a könnyed, kétkedő, kajánul racionalista, ironikus szellemnek az örököse, amely megteremtette a modernitást, de amely szellem ugyanakkor egyedüli biztosítéka is annak, hogy ép ésszel túlélhessük teremtményét. Egyszóval olyan közép-európai zsidó értelmiségi, akik között - mint írja - olyan otthonosan érzi magát... persze csak ideig-óráig. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy holokauszt-túlélő, ami - noha könyvének csupán negyede foglalkozik azzal az évvel - egész életére rányomta bélyegét, és ez olykor előtte is csak írás vagy olvasás közben vált világossá. (Ami persze aligha lehet kétséges efféle gyerekkor után: „Mit játszottunk (...) Évával? Például azt, hogy én szegedi orvos vagyok, ő a feleségem, és deportáltak bennünket.") Mégis, inkább a könyvek, találkozások segítik saját elfojtásai, tagadásai kitapintásában, jelenkori attitűdjei gyökereinek feltárásában, azaz: önmaga megélésében.
Megfosztották a normális élet lehetőségétől? Ellenkezőleg: az az év segítette életprogrammá formálni ösztönös tudását, tudniillik, hogy „közösséghez tartozni csak mértékkel szabad". Olyannyira mértékkel, hogy még „túlélőnek" sem szívesen nevezi magát, hiszen az áldozatok felett aratott utólagos győzelemként így is csak egy statisztikai adattá válna. E logika mentén különben rémületes kérdéseket vet fel: „Vajon hányan tartanák ma magukat zsidóknak, ha nem jön közbe a hatmillió meggyilkolása?"