Szerkesztői üzenet
Emlékek... legtöbbünkben a gyerekkor, az ifjúkor egy-egy képe villan fel a szó hallatán. Az érzés, mely a szóhoz társul otthonos, kellemes. Szívesen emlékezünk múltbeli eseményekre, merengünk: a visszarévedés szívmelengető.
Vajon meghitt emlékeink között bóklászva eszünkbe jut-e, talán vannak, akik nem emlékezni, inkább felejteni vágynak? Akik szívét nem tölti el jóleső érzés, akiket a múlt emlékei megrémítenek, felkavarnak, felzaklatnak, riasztanak. Akik nem tudván mit kezdeni az emlékeikkel, szabadulni kívánnának tőlük. Akik fel-feltörő emlékeiktől való szabadulásukat a felejtésben látnák.
De vajon szabadulás-e a felejtés?
Honlapunk erre a kérdésre próbál választ adni, a legautentikusabb szereplők: a sokszor felejteni, máskor - végül - mégis emlékezni vágyók segítségével.
Azt szeretnénk megérteni,
milyen szerepet játszik az emlékezet, az emlékezés a társadalmi traumák feldolgozásában.
A visszaemlékezések többsége az emberiség történelmének talán legsötétebb korszakáról, a holokausztról, illetve az azt megelőző életről szól. Az életről, amely a halált megelőzte, a valamiről, amely a semmit megelőzte, a létezésről, amely a pusztulást megelőzte. Hiszen a semmi akkor válik valamelyest is érthetővé, ha ismerjük a valamit, ami előtte volt.
Az emlékezés a szenvedőnek enyhülést ad, a személyesség az olvasóban együttérzést kelt. Az oldal szerkesztői ezért személyes visszaemlékezéseket szeretnének eljuttatni az olvasókhoz, elsősorban fiatalokhoz, középiskolás diákokhoz, egyetemistákhoz és oktatóikhoz. Arra kívánunk kísérletet tenni, hogy a XX. század történelmének egyes részeit a hagyományos történelemkönyvektől eltérő módon, nem elsősorban számok és adatok, hanem személyes történetek segítségével közelítsük a diákokhoz, miközben módszertani segédanyagok biztosításával a témával foglalkozni kívánó tanárok munkáját is segítjük. A honlapon olvasható visszaemlékezések, memoárok és naplók személyes történetek, nem irodalmi alkotások. Elbeszélőik hétköznapi emberek, többségük évtizedeken keresztül nem beszélt arról, amit átélt. Egy ponton mégis úgy érezték, meg kell szólalniuk.
Nekünk és az utánunk következőknek pedig meg kell hallgatnunk őket.
Szőnyi Andrea, a Zachor Alapítvány vezetője

